Igen, vannak nem vidám dolgok, amikbe még a reggeli kávézás közben is belefut az ember - néhányan rátaláltak valami blogra, és az a hegymászós-holttestes cikk ütött így reggel. Éérted, nem ébredtem még fel, de már azon filózom, hogy ez most... mi? Rögtön kap az egész valami misztikus-archaikus-borzongós színezetet, csak azért, mert nem tudták eltemetni őket. Ja, és elbotcholtam, mert megnéztem a tibeti temetéses képeket is - gyorsan végig akartam pörgetni, hogy a lényeget leszűrjem, de nem végigpörgető-barát képsor. Bár... praktikus. Mármint a gyakorlat. Namindegy, azon gondolkodtam el, hogy mennyire sikeresen távol tartjuk magunktól a halál és a halott emberek témakört. És mennyire furcsa, hogy a valóban halott testtől milyen nehezen választja el az agyunk a lelkét (vagy a tudatát, ennek megfelelő biofiziológiai fogalomkört, vatever). Aztán meg elválasztja, végülis. A kivetítéseinknek, a saját szellemünknek felfogott dolognak van hatalma a világunkon. Archetípus, ösztön, tudatalatti, archaikus, estébé. Az asszociációs kör adott.
Valamit kell kezdenünk a saját és a számunkra fontos, tehát elveszíthető emberek és dolgok sebezhetőségével. Valamit kell kezdeni a rossz lehetőségével. Ahogy a színpadon is, a lehetőség adott a... szexre és a halálra. A megszerzésre és az elvesztésre. És így tovább.

A halottaink egészen a félelmeink legmélyére adnak rálátást. Azt hiszem, lehet úgy élni, hogy tudjuk, ez csak átmenet. És akkor talán nem ijesztő és idegen a halál, hanem... csak szomorú. Hiszen a veszteség lehet szomorú. Jól van, oké, a félelmekkel szembe kell nézni, ha meg akarjuk érteni őket (és fordítva).
... és igenis van hatásunk a saját világunkra (minimum) (ha valaki szeretné, értelmezze ezt úgy, hogy a világra úgy általában). Akaraterő (ja, resolve plusz composure), a gondolataink részben a mieink. És a démonainkkal és egyéb izéinkkel nekünk kell megküzdenünk - még jó, hogy a többi ember adhat eszközt a kezünkbe.
A síkok között ugrálva lényegében minden ugyanaz. Fraktálvilágban élünk.
És igazából ugyanabba a sötétbe világítunk be az Everest csúcsa felé haladva gondolatban, mint amikor azon gondolkodunk, hogy mit is jelent az a bizonyos változó az alapegyenletben, és mitől tudnak a csillagok szenet gyártani. Vagy miért nem lehetek benne biztos, hogy amit érzékelek, az valóban létezik.

Profizmus

Akkor most tisztázom, hogy mit értek profizmus alatt. És, hogy miért tartom szükségesnek olykor.
Profizmus az, amikor valamit nem (csak) a magam kedvéért teszek, hanem másoknak (illetve a világnak, mint olyannak) akarok nyújtani egy megfelelően jó teljesítményt/szolgáltatást/terméket.
Ha elsősorban magamnak "játszom", és nem szempont a többi ember, akkor vagyok amatőr. Ez mindenre vonatkoztatható - akár még a blogírásra is, bár ebben a kontextusban nem szoktam érteni, mert minek.
Amennyiben valamilyen okból a tevékenységnél fontos lesz a külső szemlélő, akkor szükségesnek tartom a "profi" megközelítését a tevékenységnek - ez a saját örömünkre zenélésen túlmutató követelményeket állít elénk. Kezdve a trivialitásoktól, h nem akkor próbálunk és addig, amíg kedvünk van, hanem addig, ameddig nem elég jó a darab, egészen odáig, hogy figyelembe vesszük az erőforrásainkat (fizikailag, anyagilag, lelkileg) és optimalizálunk.
Ha ez nincs meg, akkor ne próbáljanak arról meggyőzni, hogy mondjuk a számomra készül a produkció. Nem, addig maguknak készítik, és esetleges véletlenszerű mellékhatás, hogy nekem is jut belőle valami. Lásd amatőr előadások. Ezekre úgy megy az ember, hogy tudja, nem a néző az elsődleges.
Nyilván a tevékenységet részekre lehet bontani - mi az, amit a többieknek teszünk elsősorban, mi az amit igazából magunknak. Egy MTT-s farsangi előadáson általában a helyszín biztosítása az első (profi) kategória kell, hogy legyen, a második viszont már a szervező ítéletén múlik - azt akarja-e , hogy a nézők élvezzék, vagy ezt a fellépőre bízza (ilyenkor mg a fellépő is elgondolkodhat, h a maga örömét próbálja e megosztani, vagy elsősorban élvezhető (profi) akar lenni.)

Remélem, érthető a fentiekből, miért idegesít, amikor valaki a profizmust kerülendőnek, szükséges/felesleges rossznak tartja. Az ilyen ember csak olyan részfeladatot vállaljon, amihez nem kell a többiekre kiterjesztett felelősségvállalás.

Asszem a profizmus tulajdonképpen a tevékenységért vállalt felelősség.

hehh. meg van a hátránya az egyedi nicknévnek. a gothposeur-ra rákeresve kiderül az életkorom, nevem, blogom, lakóhelyem, igazából csak végig kell lapozni pár oldalt. Mondjuk ezek személyes ismeretségből is könnyen kiderülnek, csak azért nme kezdenék semmi olyan dologba, amihez titokban kéne tartanom magamat.
--
tegnap művelődtem kicsit, leghíresebb fényképek alapján, mostmár tudom, mi van az "éhező etióő gyerekek" kliséje mögött, és azt is, hogy a világ valóban olyan kontrasztos, mint egyesek sejtetik. csak az ember nem képes akkora végletet átfogni általában, kellenek az elmosásos, a súlyok csökkentése. Szerintem az egészben az a legszeb, hogy mindez ellenére még vannak emberek, akik segítenek a másiknak, és hisznek dolgokban.
Jólvan, máskor meg azt nem értem, hogyan képes valaki elfelejteni, hogy igazából nincs igaza, csak kényelmesebb úgy?
Izé, szal konkrétan a szabadság-egyenlőség-testvériség dolgokra gondolok, amik számomra egyértelműek, mégis vannak olyan emberek, akár a közvetlen környezetemben is, akik ezt nem így gondolják.
Mert mégsem vagyunk egyenlőek, mégsem jár mindenkinek ugyanaz, mégsem lehet bízni az emberekben.
Pedig az Isten (vagy az emberen kívüli akármi, aka világmindenség meg minden vagy akár a hall, hogy legyünk gótok) "szemében" mindenki egyenlő. A különbséget mi tesszük. A többi hübrisz. Pont.