valóságos Houdininek érzem magam ettől a fűző föl- és leszenvedésétől. levegőt kifújni, és hasi légzés, vállakaz átmozgatni, vááá, most nem tudok mozogni, levegőt kipréselni, huhh, lejött.
tudom én, h készen érdemes vennem a ruhákat, nem nekem összeraknomn, de egy ilyet sokpénzért kaphatnék, ha találnék. annál az 500+200ft nál tuti többért, amennyit ennek a túrása és kiegészítése ér.került. mittomén. álmos vagyok.
kollektíva jó lesz és sűrű októberem lesz, de valami brutálisan. félek.

Gondolint meg megcsináljuk, mert nem annyira rossz, h ne csináljuk meg. lehet belőle jó, még mindig ezt tartom.
mi lehetett a baj? az, hogy megszoktuk, h nem kritizálunk akkor, ha nem tudunk több jót mondani, és ezért inkább elhallgatjuk? ha nem merjük megmondani azoknak, akik szemmel láthatóan megküzdöttek valamiért, h ez kevés, és így nem elfogadható?

veszítem az emberségemet, érzem. tanárúr ráébresztett valamire, amikor elmesélte, h k-t miért nem engedte tovább. hogy az osztály érdekeit vette figyelembe elsősorban, nem az egyénét. ez mennyire kegyetlennek tűnik, és az is... de tényleg vannak prioritások. ha az a cél, h"jó" darabot készítsünk, vagy szervezzünk valamit egy csoportnak, akkor nem lehet az egyes embereknek mindig jót tenni. végesek az erőforrások (muhaha, egyedül Isten végtelen). nyah. aludni akarok, erre itt blogolok a varrás helyett.