gváá. elolvastam az első anita blake könyvet - most a határán vagyok a vámpír-irodalmból való kiábrándulásnak. Inkább Buffy. Ez... ez fáj. Oké, a koncepció érdekes, meg végre nem WoD, amit igazán értékelek, de ez a macsó női stílus, a keményen visszamondom a frankót dolog nem az igazi. Főleg nem így, nem mindig, nem mindig ugyanúgy. Nem ettől lesz emberi egy karakter. Események gyors egymásutánja, sem a leírások, sem a karakterek nem vesznek rá, h elkezdjek valakiért is aggódni - talán Martin megemelte egy kicsit az elvárásaimat. Persze, valószínűleg kölcsönkérem a folytatásokat, mert ugye hátha, hátha jobb lesz...
Azt viszont ennek köszönhetem, h rájöttem egy igen fontos apróságra a saját vámpíros novellákkal kapcsolatban. Nem egyértelműek a tétek mások számára. Le kell írni azt, amit én már szerepjátékban kitapasztaltam karakterrel. Mert tapasztalattá kell tenni az olvasó/néző számára is - nem elég az átélés, a nézőtérről máshogy látszik.

ÉS aludnom kellene most már.
Még elmondom, hogy ez a november gyönyörű, és egy karakter a fejemben tökéletesen egyetért velem, csak addig nem írom le, amíg oka nem lesz rá. Míg története nem lesz.
Ehh.