A koncentráció és a fókusz. Hogy hova nézek.

Egy furcsa, és épphogy nem elvesztett játékként élem meg az életemet. Valahol a szakadék és a vékony jég fölött egyensúlyozva.
Van hol laknom, van mit ennem.
Van kivel beszélnem.
De a távlatokat lezárták, nincs hova repülni.
(de hisz lehet talán még!      a hold ma oly kerek!

Ne menj tovább, barátom,      kiálts rám! s fölkelek!)
és eszembe jut egy régi színitosz is, most hogy így mondják a hangok a fejemben.

Miért lennék elégedett? Mire lennék büszke? Arra, hogy élek? Az nem érdekel. Az van, és majd, egyszer nem lesz.

Negyed óra, és mehetek el, megyek előadásra, előre, próbálni, nemtudom. A nyugalom csak törékeny jég a mélység fölött. Tériszonyosan nehéz korcsolyázni. Úszni is.

A fókusszal kezdtem. Ugye, én se tartottam meg?
...
Nem akarok azzal foglalkozni, amiből diplomát szereztem. Ma felmerült "munkaebéd" közben, hogy akár. Elkezdtem. Csinálgatom, de örülök, hogy nem elvárt, csak lehetséges, mert így próbálgathatom az emlékeimet, elfoglalhatom magamat az üres időkben. Amik még vannak.

Vannak dolgok, amik elrabolják az életemből azt az időt, amit talán fordíthatnék az értelmességre. Azt az időt is elrabolják, amíg összeszedném magamat ezekhez. Elhatározás nélkül nem megy. De az elhatározáshoz energia kell hogy kimozdítson a nyugvópontból. Nagyobb, mint a haladáshoz.

Kell az, hogy ne csak az legyen jó, amikor közvetlen közelre nézek. Amikor megnézem a billentyűzetet és hallgatom a kopogását, amikor megnyitom a szövegszerkesztőt, és katitngatok, amikor a simsem terhes lesz (btw, L terhes lett A-tól, aki meg féltékeny J-re :D).

Na, akkor most lassan tényleg el.
Ó, igen, ha mindezt az előadásban. Ha mindezt szerepben. Ha mindezt írásban. Van még ott, ahonnan ez jött. :muhaha: