Színirinyablogom újabb bejegyzése következik. Jó ezzel kezdeni a reggelt, de most... most üres a szoba. Ennek összefüggése nincsen, ámde tartalma is elég kevés.

A tegnapi előadás úgy esett szét, ahogy a nagykönyvebn az ilyesmi meg van írva. Legalábbis az első része. Nekem csak ott tűnt fel, amikor kimaradt az első dalunk, de Koma azt mondta, az első másodpercekben érezte... hiszek a globális összefüggésekben, ezek a hibák nem különállóak. Mondjuk egy előadás jó esetben nem kártyavár, hanem mondjuk olyasmi,m mint aaaa... az a játék, ahol ki kell venni a fatéglákat, amíg össze nem dől, tudjátok...
Oké, nem vettünk ki eleget ahhoz, hogy összedőljön. Csak ingott. És wazz, mosolyogva végigcsináltuk. Amikor kapjuk a leszúrásokat a végén, ritkán értem. Már ezt a fajtát. Mit tehettem volna még, kérdezem magamban, végigpörgetve az előadást. Aztán persze a válasz csak annyi, hogy fogalmam sincs, de legközelebb majd mégjobban azt csinálom, amit most. Hiszen azt hiányolták, amit próbáltam. Asszem. Vagy nem. Ez nem szokott kiderülni.
Azért izgalmas volt, mert a 20. percben meg lezuhant mögülünk a showműsor logója. És, komolyan mondom, még a zenét is kicsit lassúnak éreztem, nemhogy magunkat.
Van honnan győzni pénteken.

Ma meg ördögös próba, tegnap este hazafele végigpörgettem a darabot, ó, hogy szeretnék próbálni, nem kapkodni a felújításon. Megjelent előttem egy Kurrah, de, hogy ebből mennyit sikerül ma megjeleníteni, arról fogalmam sincsen. Ahhoz már eleget tapasztaltam, hogy tudjam, attól még, hogy az utcán kicsiben valami megvan, hogy otthon, agyban látom magam előtt, még csak annyit jelent, a színpadon jobban fog frusztrálni, amikor mégsem azt hallom. Elsőre.
Az a legjobb, hogy nem szabadna bizonytalannak lennem. Úgyogy ma még beprogramozom az agyamat arra, hogy ... ööö.. mire is?

Ez a szájra-alapozót dolog pedig király.