kezdem elfelejteni, miért is küzdök. ebből nem lesz semmi. de azt azért megmondom otthon, h amíg nem tekintenek egyenrangú félnek... addig mi is? nem vérezem össze a belső udvart, családi hagyományként? szóba állok a szülőkkel?
nem jut eszembe semmi, és félek, azért, mert tehetetlen vagyok. ami eszközeim lennének, azokhoz meg gyáva vagy túl lelkiismeretes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése