Igen, vannak nem vidám dolgok, amikbe még a reggeli kávézás közben is belefut az ember - néhányan rátaláltak valami blogra, és az a hegymászós-holttestes cikk ütött így reggel. Éérted, nem ébredtem még fel, de már azon filózom, hogy ez most... mi? Rögtön kap az egész valami misztikus-archaikus-borzongós színezetet, csak azért, mert nem tudták eltemetni őket. Ja, és elbotcholtam, mert megnéztem a tibeti temetéses képeket is - gyorsan végig akartam pörgetni, hogy a lényeget leszűrjem, de nem végigpörgető-barát képsor. Bár... praktikus. Mármint a gyakorlat. Namindegy, azon gondolkodtam el, hogy mennyire sikeresen távol tartjuk magunktól a halál és a halott emberek témakört. És mennyire furcsa, hogy a valóban halott testtől milyen nehezen választja el az agyunk a lelkét (vagy a tudatát, ennek megfelelő biofiziológiai fogalomkört, vatever). Aztán meg elválasztja, végülis. A kivetítéseinknek, a saját szellemünknek felfogott dolognak van hatalma a világunkon. Archetípus, ösztön, tudatalatti, archaikus, estébé. Az asszociációs kör adott.
Valamit kell kezdenünk a saját és a számunkra fontos, tehát elveszíthető emberek és dolgok sebezhetőségével. Valamit kell kezdeni a rossz lehetőségével. Ahogy a színpadon is, a lehetőség adott a... szexre és a halálra. A megszerzésre és az elvesztésre. És így tovább.

A halottaink egészen a félelmeink legmélyére adnak rálátást. Azt hiszem, lehet úgy élni, hogy tudjuk, ez csak átmenet. És akkor talán nem ijesztő és idegen a halál, hanem... csak szomorú. Hiszen a veszteség lehet szomorú. Jól van, oké, a félelmekkel szembe kell nézni, ha meg akarjuk érteni őket (és fordítva).
... és igenis van hatásunk a saját világunkra (minimum) (ha valaki szeretné, értelmezze ezt úgy, hogy a világra úgy általában). Akaraterő (ja, resolve plusz composure), a gondolataink részben a mieink. És a démonainkkal és egyéb izéinkkel nekünk kell megküzdenünk - még jó, hogy a többi ember adhat eszközt a kezünkbe.
A síkok között ugrálva lényegében minden ugyanaz. Fraktálvilágban élünk.
És igazából ugyanabba a sötétbe világítunk be az Everest csúcsa felé haladva gondolatban, mint amikor azon gondolkodunk, hogy mit is jelent az a bizonyos változó az alapegyenletben, és mitől tudnak a csillagok szenet gyártani. Vagy miért nem lehetek benne biztos, hogy amit érzékelek, az valóban létezik.