Tegnap

Ködhártyák lobogtak. Megtört a téli lámpák fénye, elcsúszott a nedves falakon. Pár lépéssel odébb megszűnt a világ. Ha nem figyelsz oda, elveszted mindet. Elveszíted az egész világot.
Nem akart gondolkodni. Soha többé. Az idő is megszűnt a körön kívül. Gondolatai tűntették el az élőket, a többieket, a fákat, a leveleiket, csak az esőt hagyták itt, meg a betondarabot alatta, és a vakolatot jobbra.
Soha nem létezett más. Az esőcseppek csillogtak sósan és édesen a repedezett betonföldön, köd volt és örökké meghalt a pillanatban.

Azt mondják, ki lehet esni a jelenetből, amikor elfelejted érezni a megmutatott képet. Én is ezt mondom. A szavak egy idő után csak reflektálnak, csillognak gondolataink fényében. Csillogással megragadni a valóságot? Milyen jó tükör kell már ehhez? Meg mennyire kell már tudni a renderelést.

Tényleg csak a világ határol. Nem tudom, hova tartok, legalábbis az életben. És mivel cserélem ki a láncot a felsőmön, h dolgozni tudjak menni. Folytatnom kell. Meghalnék, ha nem tél és szürke eső esne. Így tudom, mi történik. Álmos vagyok. Apu elvitte a pendrive-ot. Ez talán csak egyszeri szöveggenerálás, ami önmagában nem ér semmit. Kelletek ehhez ti is. A legjobban egy meleg tér, asztalon forró csokival és forralt borral, fotelekkel.

Felejts el. Ne felejts el.

Most megmerülök a Banalitás ködében, páncélként magam köré vont különbözőségem vékonyodik. A tét nagy. Nagyobb az életemnél. A pillanataimról szól. Bolond vagy. Zombi vagy. Semmi vagy.

Kirlian Camera – Heldenplatz
Panzerdivision – Brückenleger IV.

THX greed.