tegnap

Szép reggelt. Első nap. A világ hajnalán. Amikor még nem létezett, csak a Semmi, de az sem igazán. És lőn világosság. Kedvenc fizikus pólóm, pozőrpozőrpozőrpozőr. Lehettem volna fizikus is. Kicsivel több kitartás és elszántság, némi megszállottsággal fűszerezve… persze nem bánom. Annyira mindegy. Valamit megint el akartam mesélni, de eloszlott, ahogy az álmok szoktak a reggeli után. Most monoton kommentárként néha lehet rajtam keresztül más életek zaját hallani. Neméletekét, amolyan virtuálisan. Nem létezem. Vajon szeretnék létezni? Nem igazán. Így kényelmes.
Azt hiszem, egy kicsit visszafogok a külsőségekből. Oké, nagyképűen hangzik, de gondoljunk bele, ha vki csupa külsőség, akkor ez tulképp azt jelenti, h elhalványul kissé. Cool. Tetszik. Nem a rosszkedvű szplínkedés, amolyan nemodafigyelés. Pedig ez töretlen koncentrációt kíván. A világok hajnalán. Az elsőn. Tudjátok, zöld fű, még bele lehetett harapni, mert még növényevők voltunk mindannyian, vagy csak én, vagy csak te, kék ég, és nem emlékeztünk semmire. Tehát nem gondolkodtunk. Aztán lecserélték az agyunkat, úgy ám drágassszág, cupa kisz mütyürre, kattognak ész forognak, ész szikrásznak, ész potyognak kicikét, cak úgy titokban, elegáncosszan. Machines are us.