Az a baj, h a betegség jelentette pihenés igazából egész napos kóma rövid tiszta órákkal, és lemaradás minden szociális lehetőségemről. Ó, igen. Kezdem elszigeteltnek érezni magamat, dacára az internet csodálatos lehetőségeinek.
Amúgy sem történik velem soha semmi, ha mégis, akkor sem. Mmint olyankor mindig ezt érzem, amikor épp nincs semmi pár napnyi sugarú körben. Persze, ha mondjuk meggyógyulnék holnapig... de nem fogok annyira, hogy ne lenne egészségkárosító kimozdulnom itthonról. Nem szeretném a jövő hetemet is betegszobán tölteni. Lemaradtam a lánybúcsúról, a szerda esti antidepp partiról, a ma esti próbáról, meg a változatos szervezői megbeszélésekről, és az esküövőről is le fogok, és ez mé... enyh... konstans szplínnel tölt el. Se aludni nem tudok, se huzamosabb ideig a gép előtt ülni. És ez furcsa. Öregszem, úgy tűnik.

Az ősz meg homályba burkolózik, ó, igen, a messzi kétségek ideje vár, meg a hulló faleveleké, meg a... meg a... mittoméneké.