Van valami az egyenruhában. Vettem a hétvégén egy drapp, némileg katonai jellegű női inget (még van rajta felvarrós fémes-csillogós izé is) - sajna a gallérja nem legombolható és fállapja sincsen. És még az L-es is képes rajtam feszülni, (mekkora nőkre tervezik ezeket a ruhákat?).
Kivasaltam, aztán felvettem, és egy pillanatra olyan volt, mintha a cserkész-ingemet vettem volna fel gyors vasalás után, mert már indulnom kell a gyülekezőre, na, még egy nyakkendő, gubacs, és aannak fontolgatása, hogy pulcsi alá rejtsem-e az egészet... szerettem az egyenruhát. Főleg, mert nem kellett mindig hordani, csak ünnepélyes alkalmakkor, amikor azok, akiket szerettem, barátaimnak tartottam, ill. azok, akikre felnéztem, mind ugyanezt viselték. Meg persze az értékrend meg ilyenek, amiket képvisel. Az is számított.
És úgy volt az igazi az élmény, hogy folyamatosan gáz volt a betűrt ing, de be kellett tűrni, hogy a szoknyák még bénábban álltak, ha egyáltalán, és amúgyis, farmerhez sem illet, de honnan szerzek barna vagy zöld nadrágot? (Volt.) Mindig szerettem volna kalapot hozzá, árvalányhajjal, de nekem csak egy sapkám volt.

Tulajdonképpen csípem ezt a kosztümös-blúzos-szövetnadrágos egyenruhát is. Csak lenne mellette több időm hordani mást.
...
Nem tudom, mit akartam kihozni ebből. Valami eszmefuttatást, de szerencsére elfogyott az ihlet, cserébe vénnek érzem magam. Vagy csak a negyedik életemet élem, ki tudja.