A napok és a szavak összefolytak előttem. Kicsit. Nem nagyon, csak olyan feladat nélkül elveszve, mikor nincs miért igazán stresszelnem, de nincs is mit tennem naphosszat. Lehetne, csak nem atlálom magmat a ködben. Visszhangok mindenfelől, én meg nézem, az az árnyalak.. ott… hasonlít, de lényegében az is ott, balra, meg aki hátulról közelít, annak is egészen olyan a hangja, nem, nem, nem sikoltok.
Tegnap összefutottam Estellel a HSZKban. Kezdek oda visszaszokni egy időre talán, vagy csak az volt közel és indexbeiratás. Meglesz, meglesz. Meg a holnapi színjátszóról is beszéltünk, hamár, és ne kelljen elfelejteni megbeszélni időpontot, mert az úgyse sikerül, csak így, véletlenül. Estel, bár már néha egész artikuláltan is mintha kicsúsznának szádból szavak, még mindig nehézséget okoz megérteni. Főleg nekem, funkcionális süketnek. Vagy mi a tosz. Vagy persze ez is csak szó, és mint olyan, elszáll. Ahogy a tett is, amúgy.
Őszinte leszek: megkönnyebültem kissé, h mégse nekünk kell szervezni a tábort. Valahogy nem is számítottam igazán arra, h elnyerjük. Túl hivatalosra próbálták venni, ott már éreztem a vezetőségen, hogy ebből is csak ugyanaz lesz, mint bármelyik elhibázott társaságban. De mit várok, ez is csak emberek gyülekezete, még akkor is, ha többüket jó ismerősömnek, haveromnak mondhatom talán. Ha nagyon nem tetszik, kiszállhatsz. Meglátom. El kéne menni, messzire, szociális munkásnak talán, önkéntesnek, csak adjanak kaját, szállást, és utazási költséget. Nem mintha lenne lelkesedésem utána nézni. És egyedül csak behunyt szemmel tudnám megvalósítani az első lökés után. Annak is van feelingje, persze…
Hehe, ha ennyit bírnék regényt írni, akkor már lassan készen lenne egy kisregényem. Nem mintha… nemnemenem. Ne is álmodj róla. Viszont most ma összeválogatom a tantárgyaimat, okosan, szépen. És tanulni fogok tavasszal. Akkor is, ha esetleg mást kevésbé fogok tudni mellette csinálni. Nem érdekel. A fontosságok elvesztek, más meg ne próbálja megmondani, mi mennyit ér a szememben. Mert kamaszosan ellenlelkesedem.
Le akartam írni, mi nem tetszik. Részben válaszként két fórumos vitára, egyikben az Amerikával nem szimpatizálók mellé álltam, a másikban pedig az egy szem feminista csaj oldalára. Nem értem az embereket… az, h nem szeretek valamilyen társadalmi képződményt, miért kéne nekem is előítéletesnek, gondolkodásra képtelennek, korlátoltnak lennem? Bár nem nekem reagáltak így, a válaszokból ez tűnik ki. Hogy aki, még mindig fontos célnak tartja a női egyenjogúságot (nem egyenlőség, tessék, egyenjogúság), az már rögtön szexista, egyoldalúan gondolkodik, és ráadásul teljesen feleslegesen. A feleslegesség esetleg igaz lehet, ha abból indulunk ki, h az ember lánya feleslegesen próbál javítani a társadalmon. Mert nekem még mindig kemén kompromisszumokat jelentenek az olyan apróságok, h mikor milyen gesztust engedélyezek meg kinek… hiszen szeretem, ha mondjuk lesegítik a kabátomat, vagy kinyitják előttem az ajtót, melyik ember ne szeretné, h kedvesek legyenek vele, de cserébe nem vállalok házimunkát, csöndben maradást, csábítási kötelezettségeket és a tökéletes női forma hozását. Vagyok, aki vagyok, nagyképűen, igen, igen. Ne kötelezzenek arra, h csinos legyek, ha éppen lennék hősiesen elrongyolt, menthessem meg a sárkányok elől a királyfit én. Vagyok elegáns, ha kell, de nem vállalom a felelősséget, ha céges egyenruha netán túl kihívó. Jelmez, wazze. Jah, persze, meghívhatsz bármire, ha nincs pénzem. De inkább visszafizetem, minthogy a hagyományos női szerep többi részét kapnád cserébe. Dolgozni fogok. Gyerek mellett, esetleg gyerekkel együtt. Építsenek gyerekmegőrzőt az irodaházhoz, esetleg fogadjanak fel alkalmazottat is oda, vagy a vezetői irodába miért ne férne be a cégigazgatónő mellé egy rácsos járóka? Ne válasszuk el a családot és a munkát! Legalább azt ne, ahol megoldható. A bányákban pedig senki ne dolgozzon életveszélyes körülmények között… a gépek mérnökei lehetnek nők is, ugye. Terhes nő szabadaságolja magát a mentőexpedíciókból, támogatással, wazze. Attól, h otthon végzi a házimunkát, még termel értéket a társadalom számára. Többet, mint az a … 15000 ft havonta.
Álmodtam egy szép világot, loptam a szavakat, a gondolatot is, az álmot is. I do not care anymore.
Tegnap összefutottam Estellel a HSZKban. Kezdek oda visszaszokni egy időre talán, vagy csak az volt közel és indexbeiratás. Meglesz, meglesz. Meg a holnapi színjátszóról is beszéltünk, hamár, és ne kelljen elfelejteni megbeszélni időpontot, mert az úgyse sikerül, csak így, véletlenül. Estel, bár már néha egész artikuláltan is mintha kicsúsznának szádból szavak, még mindig nehézséget okoz megérteni. Főleg nekem, funkcionális süketnek. Vagy mi a tosz. Vagy persze ez is csak szó, és mint olyan, elszáll. Ahogy a tett is, amúgy.
Őszinte leszek: megkönnyebültem kissé, h mégse nekünk kell szervezni a tábort. Valahogy nem is számítottam igazán arra, h elnyerjük. Túl hivatalosra próbálták venni, ott már éreztem a vezetőségen, hogy ebből is csak ugyanaz lesz, mint bármelyik elhibázott társaságban. De mit várok, ez is csak emberek gyülekezete, még akkor is, ha többüket jó ismerősömnek, haveromnak mondhatom talán. Ha nagyon nem tetszik, kiszállhatsz. Meglátom. El kéne menni, messzire, szociális munkásnak talán, önkéntesnek, csak adjanak kaját, szállást, és utazási költséget. Nem mintha lenne lelkesedésem utána nézni. És egyedül csak behunyt szemmel tudnám megvalósítani az első lökés után. Annak is van feelingje, persze…
Hehe, ha ennyit bírnék regényt írni, akkor már lassan készen lenne egy kisregényem. Nem mintha… nemnemenem. Ne is álmodj róla. Viszont most ma összeválogatom a tantárgyaimat, okosan, szépen. És tanulni fogok tavasszal. Akkor is, ha esetleg mást kevésbé fogok tudni mellette csinálni. Nem érdekel. A fontosságok elvesztek, más meg ne próbálja megmondani, mi mennyit ér a szememben. Mert kamaszosan ellenlelkesedem.
Le akartam írni, mi nem tetszik. Részben válaszként két fórumos vitára, egyikben az Amerikával nem szimpatizálók mellé álltam, a másikban pedig az egy szem feminista csaj oldalára. Nem értem az embereket… az, h nem szeretek valamilyen társadalmi képződményt, miért kéne nekem is előítéletesnek, gondolkodásra képtelennek, korlátoltnak lennem? Bár nem nekem reagáltak így, a válaszokból ez tűnik ki. Hogy aki, még mindig fontos célnak tartja a női egyenjogúságot (nem egyenlőség, tessék, egyenjogúság), az már rögtön szexista, egyoldalúan gondolkodik, és ráadásul teljesen feleslegesen. A feleslegesség esetleg igaz lehet, ha abból indulunk ki, h az ember lánya feleslegesen próbál javítani a társadalmon. Mert nekem még mindig kemén kompromisszumokat jelentenek az olyan apróságok, h mikor milyen gesztust engedélyezek meg kinek… hiszen szeretem, ha mondjuk lesegítik a kabátomat, vagy kinyitják előttem az ajtót, melyik ember ne szeretné, h kedvesek legyenek vele, de cserébe nem vállalok házimunkát, csöndben maradást, csábítási kötelezettségeket és a tökéletes női forma hozását. Vagyok, aki vagyok, nagyképűen, igen, igen. Ne kötelezzenek arra, h csinos legyek, ha éppen lennék hősiesen elrongyolt, menthessem meg a sárkányok elől a királyfit én. Vagyok elegáns, ha kell, de nem vállalom a felelősséget, ha céges egyenruha netán túl kihívó. Jelmez, wazze. Jah, persze, meghívhatsz bármire, ha nincs pénzem. De inkább visszafizetem, minthogy a hagyományos női szerep többi részét kapnád cserébe. Dolgozni fogok. Gyerek mellett, esetleg gyerekkel együtt. Építsenek gyerekmegőrzőt az irodaházhoz, esetleg fogadjanak fel alkalmazottat is oda, vagy a vezetői irodába miért ne férne be a cégigazgatónő mellé egy rácsos járóka? Ne válasszuk el a családot és a munkát! Legalább azt ne, ahol megoldható. A bányákban pedig senki ne dolgozzon életveszélyes körülmények között… a gépek mérnökei lehetnek nők is, ugye. Terhes nő szabadaságolja magát a mentőexpedíciókból, támogatással, wazze. Attól, h otthon végzi a házimunkát, még termel értéket a társadalom számára. Többet, mint az a … 15000 ft havonta.
Álmodtam egy szép világot, loptam a szavakat, a gondolatot is, az álmot is. I do not care anymore.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése