isa

Az idők összekeveredtek. Így vagy úgy. Filmen, valóságban. Az eső esik. És itthon vagyok.

Én nem, én nem, én nem. De az időt egyszerre kell látni, amúgy érvénytelen. Nem egészen, részenként tökéletes, de akkor is, most épp szétesett, de minek ez a szó, szavak, szavak, egy pont a halántékomon, az fáj, inkább homlok ez, a jobb szemem felett. Az egész szemem talán. Harántcsíkban befele.

Az acélpartok hullámoztak. Kavargó forgács, minden besorolási osztályból, apró, szilánkos, meg egész hosszú és berendezésrekáros is, válogatás nélkül. Apró szegek és csavarok, anyák és alátétek, mind egyszerre áramlott ki be a vasporos partra. Csikorgott az egész óceán. Még járhattam is a felszínén, ügyesen megválogatva a lépteimet. Nem, nem mezítláb. Még kezet meríteni is életveszélyes volt, az a végtelen éhsége beszippantott volna. És meleg volt. Talán ez engedte sejteni, hogy alul, mélyen olvadt acél, meg mindenféle ötvözet alkotta forróság kavarog képlékenyen. Át- meg átszőve vékony nemesfémcsíkokkal. A levegőben nem volt persze oxigén. Én se lélegeztem. Nem volt rá szükségem. Csak csendesen, néha kattogva vártam, mikor esem én is darabokra, mikor visznek bezúzni, leválasztva rólam végre a polimereket, szintetikus bőrt, hogy csak a belső acélmagom maradjon, az is spirálisan felfűződő fémforgácsként, szétoszolva a tengerben.

Raison D’Etre – In Sadness, Silence and Solitude

Az égi légtornász útját csilingelés jelezte. Összeütődtel elhagyott hintái, ott haladt végig, kondenzcsíkot sem húzott maga után. A végtelen égen csak egyszer járt erre, sohamegnemismétlődő útján minden pontot egyszer érintett. Évszázadonként egyszer hallani ezt csengés-bongást. S ha egyszer leesik, biztos, hogy nem itt teszi, hiába várjuk, hiába várjuk örökké. Míg a gépbe nem kerülünk.

Szándékomban áll élni. Ha fáj a gyomrom, akkor is. Ha féltíz van akkor is. Megminden. Lálá. Nagyítóval látom a képernyőn a pixeleket.
Let us entertain you. The. Show.must.go.go.go.trabi.go.go.baby.go.go. látni fogjáááátok. Láááátni fogjáááátok. Láláláááá… 10kor bolt.

Vicces. Épp ki akartam cserélni a cd-t, de pont beindult a szám – nagyon. Ez persze csak annyit jelent, hogy nem surrog és villámlok csak, hanem ütemes, csilingel… az égi légtornász járt erre, hát persze, felkapta a kamerát, most felhőktől vizes minden. Elvittéle táncolni, a felhőből anyacsavarok potyognak. Eső lesz. Fémeső. Pattog majd zománc a fogunkról, sálálá, félek az esőben sálálá. Reneszánsz kórusmű. Visszhangozva. Nem ismerem. Valami hasonlót meg tudnánk tanulni. Ezerév kórusa… - és pont lejárt a szám, szabadulok.
Nézzük PinkFloydot. Valami könnyedebbre vágyom. High Hopes. Az, az. Egészen felismerhetőek a hangszerek. Meg persze az énekhang, struktúráltabb hangok. Igen, mert öregkorra tompábbak a színek. Ezért zöldebb. Volt. A fű. Nem tartozom azon iskolába, ami az értéket a felfoghatóság nehézségénn méri. De az tény, h r d’e jobban megdolgoztatta az agyamat. :sic: . úgyhogy most tökéletes. Lálááá. Láláláááá. 9:56.
A következőnek szám meg gimnáziumi kései kamaszkor. Ehhehh. 3. Osztály. Beépítettem. Egyre többet építek be a világból. Aztán majd lezárom és kiárusítom. Ne aggódj, sokára lesz az még, tán meg se érem.
As you look around this room tonight… dújúvántmájblád? :D sallallallala. Vátdujuvántfrommí. Kicsit rímel ez a tiamat you can have anything just bring it back, you can wear anything márha az fekete. You can kose yourself this night. See inside there is nothing to hide… lálálálá :)=

A poles apartnál tűnt fel általában, hogy nagyon lemerült az elem, és túl mély a hang. Mert már eredetileg is az, de az a dörmögés, ami lassabban hallatszott, hát az horror :lol: ebédebédebédet kell lőnöm a családnak. Mókus. 40 mérföld. Láncing. A legjobb LEP. A plussz előadás. Talán egyszermajd. És kilőttük.