visszaolvastam egy blogot, láttam megint több dimenziót. persze, egy határon túl csak azokat az információkat tudom beépíteni, amik valahogyan hozzám is köthetőek, vagy ismerek onnan valamit, de ez nem baj.
ebédért menet azon gondolkodtam, amolyan blogba illő összefoglalóként, hogyan is gondolkodom a két? és fél? éve történtekről. Most már nem döbbent meg az idő, ami azóta eltelt, talán ez is jelent valamit. És szerencsémre nem is érzek bűntudatot - pedig azt ugye szoktam, profi vagyok benne. Hiába, nekem tökéletesnek kell lennem, a saját fogalmaim szerint. Még emlékszem a vonatútra, ahogy az álmosság ködén keresztül próbálok nem odafigyelni a telefonbeszélgetésre, próbálom az előző hajnal emlékei közül kirekeszteni a kínos eseményeket, amikkel semmit sem tudok kezdeni. Próbálok arra koncentrálni, amit nyertem (amiről azt hittem, h nyertem vele). És mosolygok. Talán még könnyek is vannak, de azt az ásításra fogom. Aztán már vidéken telefonálok, egyszer Chrisszel, mert bizonyos hírek rettentő gyorsan elterjedtek, és én nem számítottam erre az egészre, hogy valaki máshogy intézi a dolgait, mint én. De elmondom, ami történt. Aztán egy másik telefonbeszélgetés, sokkal kínosabb, és elegem van belőle. Abból, hogy én megtettem azt, amit szerintem tudtam ez ügyben, őszintén megmondtam az álláspontomat, és nem kicsit érzelmizsarolásnak érzem a helyzetet - lehet, h igazságtalanul, de jobb a dühbe rejtőzni, mint a buta nézésbe. Nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Nem vagyok megoldás; amit én annak gondoltam, nem működött.
A beszélgetés lényegi tartalma már hónapokkal azelőtt is ugyanez volt. Egy új tényező lépett be a képbe - ha nem említettem volna a lehetőséget, h bekövetkezhet, akkor sem... áhh. Nem tudom, h szükségem van-e önigazolásra, azt hiszem, csak szeretek történetet mesélni, még úgy is, h nem írom le konkrétan.

Aztán, kezemben a kajatartályokakl, azon is elmélkedtem, Drímőrig az összes félig meddig létező kapcsolatom egy gimnáziumi szerelmen kívül mind a "nem kifejezetten normális" kategóriába tartozott. (a kifejezetten nem is igaz lehet, szvsz a többségük így is gondolkodott magáról). Volt ott "bukott angyal" komplexus, kifejezetten... deviáns (bár vele nem jöttem össze, de majdnem, akár, (jó, erre igazából kevés esély volt, de az illúzió)ha nem jön meg a józan eszem :D), mit akartam? Nem, egyik sem emtétés. Az emtété nem viselte volna el őket, és fordítva.
Viszonylag jól le tudom írni az animusomat. Nem, nem publikus, csak abszint mellett - de úgy sejtem, ha emberként megtestesülne, akkor a halálnál rosszabbat tenne velem. Életben tartana. De szerencsére ennyire archetipikus ember létezhet - ergo van menekvés az emberek elől. Önmagunk elől nincs.
A közhelyfolyamot berekesztem az ebéd kedvéért, megjegyzem, szeretnék továbbhaladni ezen az úton, amit mostanság kezdtem el, és egyre hatáozottabban haladni rajta, miután tényleg kitaláltam, h mi is ez.

Így jártam, utalgatásokból az kitalálhatja a gondolataimat, aki tudja mről beszélek, a többieknek meg marad egy pár gaz. meg a szeknek az fáradtsága, bizony.