Azon gondolkodtam az előbb - elolvasva egy blogbejegyzést -, hogy tulajdonképpen milyen szórakoztató szappanoperákat mesélni, figyelni a partvonalról. Mennyivel jobb, mint részt venni bennük. Soha nem volt arra igényem, hogy egy történetben én legyek a hülye p, bármennyire fílingesnek tűnik ez nézőként.
Na, a folytatást elfelejtettem, mert közben elmentem ebédelni, de valami olyasmire gondolhattam, hogy vannak emberek, akikkel baromira nem értek egyet, meg nem tartom helyesnek a viselkedésmintáikat, de ettől függetlenül (vagy épp ezért) lenyűgöznek a történeteik.
Ettől lesz érdekes a Körmagyar is.

A szürrealitás az más, az az, amikor tisztán megéljük a valóságot, és nem reálisat.
--
 Az előbb felelősségteljesen közöltem, hogy igen, az valószínűleg az én feladatom lesz, de azért küldd csak át egy másik emberhez, és majd ő továbbküldi nekem, és megcsinálom.
Az ugyan mentesít, hogy jelenleg nincs kedvem elszabni semmit a józan ész alapján, azért az első esetet ebben az ügyben mások adják nekem, ne én magamnak.
:muhaha:
 --
No, most meg elmagyarázták, hogy mi alapján döntöttem jól. Küldtem ugyanis ímélt, hogy valamit nem úgy, mert gondolom, nem kell a jele alapján. Erre kapom a választ, hogy a jelek alapján nem kell, úgyhogy ne aggódjak. Aggódott a nemlétező.
Eltűnődtem rajta, érinti-e ez bármilyen büszkeségemet (hogy butának néznek). De nem. Nem sikerült rátalálnom.
Néha - gyakran - egyszerűbb, ha szőke vagyok. És nehéz róla leszokni. Minek használjam az eszemet olyankor, ha szemlátomást nincs rá szükség?