Jé, kábé egy éve költöztem el otthonról. Furcsa. (Ezek szerint a képzeletbeli helyen is egy év elteltével voltam újra.)
Furcsa azon gondolkodni, hogy milyen hirtelen lettem független. Nem volt minden átmenet nélkül, hiszen már egy fél éve volt viszonylag stabil munkahelyem (a Cégnél, még mint recepciós), és a kaján-szálláson kívül magam fedeztem a többit (ruha, szórakozás, utazás, bérlet). Ráadásul próbaidőszak volt, szinte csak aludni jártam haza - ez költözés után is folytatódott, körülbelül december közepéig. Mert ugye forgattunk.
Érdekes kaland volt. A készülődés is, a cuccpakolgatás is, aztán az, hogy vásároltam magamnak a kenyeret-tejet, meg iszonyat lassan szereztem be az alapvetőnek tartott dolgokat.
Odafentre.
Igazán egyedül voltam, amennyire még talán sohasem. Szerencsére addigra voltak emberek, akiket közel tudtam magamhoz, és így jó volt mihez képest egyedül vagy velük lennem. Azt hiszem, szükségem van nullpontokra az életemben. A semlegesre, a minimálisra. Ami nem önmagában rossz, ami csak a jobb hiánya. Maslow piramis alja.
Gondolom a szerzetesek meg remeték meg hasonló arcok is ilyesmit keresnek.
Nem, azt nem hiszem, hogy szerzetesi körülmények között szeretnék élni - az ugyan egyszerű, de pont ezért nem szeretném. Könnyű megragadni a csendben. Nehéz kijönni belőle. És én nem szeretnék csendben maradni. (Tudnék.)
Odafent valahogy a világból kiszakadtnak éreztem magamat. Ott éltem a panelban, rengeteg ember között, és úgy éreztem, más helyen élek. Mint például most, mint például előtte. Nyilván más helyen is éltem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése