Amikor a világ betolakszik a saját nyavajgásaim közé, az sosem jó. Nem vgayok elég művelt, elég bölcs, elég tájékozott, elég... nem vagyok elég ahhoz, hogy érdemi véleményt tudjak nyilvánítani többzáz emberen felüli nagyságrendbe tartozó dolgokról. Persze, véleménye mindenkinek van, de arról túl könnyen azt hiszik az emberek, hogy igazság. Pedig csak egy a lehetséges álláspontok közül.
És bármilyen érzelmi elfogultság csökkenti a (majdnem) mindenki számára érvényesnek tekinthető vélemény hitelességét.

Még személyes ügyekben is érdemes távolságot tartani a megállapításainktól, hiszen jellegzetesen nagyot lehet tévedni azzal kapcsolatban, hogy a másik miért úgy és azt tette, amit.

Nyilván kivitelezhetetlen, hogy mindig mindent mérlegeljünk, megvárjuk az elégséges információt, és aszerint döntsünk. Nyilván vannak mindenkinek személyes mércéi, útmutatásai, ökölszabályai, amikben (jó esetben) a körülötte élőkkel meg tud egyezni (törvények, erkölcsi, etikai, morális szabályok, játékszabályok, vatevör).

De soha nem szabadna arról elfeledkezni, hogy ezeket a szabályokat mi fektettük le, nem az objektív valóságból megtalált dolgok.

De mindegy. A lényeg az, hogy időnként én magam is kénytelen vagyok alkalmazni olyan ökölszabályt - vagy csak elfogadni a szükségességét -, amiről tudom, hogy nem igaz, hogy a küszöbhatár fölött van a veszteség. És ez szar.
--
Meg van az, amikor két pillanat között áthelyezkedem egyik oldal nézőpontjából a másikba. Vagy bármely oldalon egy átélhető, megérthető nézőpontba. Aki akár én is lehetnék, ha máshol, máshogyan, estébé, estébé.

Namindegy.