Fear

félek ránézni a szép dolgokra, valamiért attól félek, nem fogom felfogni a látványt, kevés vagyok hozzá, ezért csak mellénézek, mint a csillagoknak szokás, nehogy eltűnjenek, elfogyjanak csak a nézéstől.

ijesztő, hogy mennyire felfoghatatlan a világ, még a minket érintő szelete is végtelen fraktálokba csavarodik időn és téren keresztül, és ezt meglátni elég csak kinézni, elolvasni és végiggondolni bármit. Mintha egy hatalmas szakadék szélén telne el az életem, mögöttem fal, előttem <végtelen, jéghideg űr sikolya visszhangzik>, és lenézve csak a cipőmet látom a vékony peremen, mint a mirror's edge-ben

tényleg az a játék, az a képi világ az a frusztráció a nem sikerült ugrások után, mint az élet, nem tökéletes, sőt, és mégis mennyire lehet egyszerre imádni és gyűlölni.

it is the fear that drives you mad.

néha egyszerűbb lenne. leginkább őszintébb. 

mindig csak a peremre koncentrálni, mindig a különbségeket figyelni, mindig mást nézni mint ami a fókuszban van, mindig felfogni az összes embert egyszerre a metróban, nem egyet nézni, a kohézió után markolni és folyamatosan csak szaladni a nem létező ok-okozati viszonyok után.