a demotiválót meg a demoralizálót gondolatban is folyamatosan keverem, bár, mondjuk az adott kontextusban mindkettő igaz lehet.

Azt álmodtam, hogymég mindig Szozsi és Angwen laktak a Bázison, Szozsinak meglátogatott minket a bátyja meg az apja, meg a bátyjának egy haverja, akik hoztak sok-sok sütit és kaját és dolgot. Angwen hirtelen kitalálta, hogy ő hazaköltözik, de olyan hirtelen, hogy már össze is csomagolt, és nem igazán értettük, már csak integetni tudtunk neki. Az erkélyről néztem, ahogy elhúzza hatalmas bőröndjeit az utcában.
Közben párszor megnéztem az időt,és delet mutatott az óra, és tudtam, hogy álmodom.
Aztán felébredtem, megnéztem az időt, és negyed 9 volt, úgyhogy felkeltem, és örültem, h tegnap este kivasaltam a nadrágomat.

Furcsa dolgokban jön elő, ogy mennyivel könnyebben tartok a saját környezetemben rendet most, hogy hirtelen teret kaptam. Az ilyeneket nem realizálja időben az ember - de például furcsa belegondolni, hogy mennyire kevés időt fordítottam csak magamra, minden cselekvés nélkül. Pedig nagyon szükségem van heti pár esti órára, amikor egyedül vagyok a várossal, az esővel, meg a fákkal, meg a lámpafénnyel. Friss levegő.
És ilyenkor tudok magam dolgaiban is rendet rakni - ha nem tudom magamra csukni akár fizikailag, akár jelzésszerűen időnként az ajtót, akkor nem rakok rendet. Vagy csak funkcionálisan. Vagy ilyesmi.
Tulajdonképpen gyerekkorom óta mindig saját szobára vágytam, saját, beosztott idővel, saját számítógéppel. A többi helyzet mindig átmenetileg elviselhető, megszokható, de nem az igazi.
Ideiglenesen össze tudom magamat húzni, akár egy táskáig és hálózsákig leszűkíteni az én-teremet, időnként a testemen belülre tudok összehúzódni, ja.
És, azt hiszem, időnként még a lelkemen belül is lehetek, és akkor más ember vagyok, legalább egy kicsit. A színpad fura (és mindig más isten játszik rajta).

De mindettől függetlenül azért de...moralizáló. Namindegy.