elképesztő fáratdság és álmosság ömlik szét rajtam

folyamatos monológokat folytatok táborról, az életről meg az összestöbbiről

tegnap azért jó volt, rendet raktam a szobában és jöttek hősök és szervezők és NPC-k, és egy idő után rájöttem, h nem kell beszélnem, megoldják magukban, nem kell érvelnem, bár nem fért bele a szünetekbe, valahogy furcsa volt az egész.

szoktam a legkisebb öcsémről álmodni időnként, hogy megtanul beszélni, hogy igazából okos, vagy azt, hogy összezsugorodik lepke méretűre, miközben én vigyázok rá, és elvesztem, mint egy üveggolyót - olykor félek, hogy eltörnek körülöttem az emberek, szoktak olyat csinálni

volt esti levegő a szobámban, meg tér, meg lélegzetvételes lámpafény. valamit el kell eresztenem, valamit elkezdenem. Nem elég a figyelem. Ritmusérzék és levegőzés, és a megfelelő pillanat eltalálása szükséges, és a tett, azzal együtt, hogy úgyis hibázni fogok, és nem akkor, amikor minimalizálhatnám a veszteségeket.

soha nem lesznek válaszok. csak időnként. valmire.