Talán legalább az élményeket meg kéne fogalmaznom, leírnom, hogy majd jövőre meg később lássam. Csak egy minimális kétségbeesés fog el. Mint egy szakadék szélétől pár kilométerre hallgatni a hullámok zúgását, hogy ja, ott sziklák vannak meg dögevő szivárványaljak, kurvára ki kéne lépnem a komfortzónámból.
Mondom ezt a tábor után. Oké, rövid, körülhatárolt terepen voltam, ismerős vidéken, ez nem az. A flow persze megvolt, ó, igen, és kellemetlen szembesülni azzal, hogy utána mi az életem, mit teszek, mi ez a sok notebook körülöttem, heló. Fókuszálni kell. Meg egy kicsit leülni végre és befelé figyelni, hátha vannak még hangok odabent, hátha vannak még mesék, amik elmondják a kút történetét, vagy y tündérekét a vihar előtt vagy bármiét.Hiányoznak az emberek. Nem a tábor utóhatása, nem úgy, mint sejtem a többiekét - ez most a tavalyi ősz hiánya, a télé, a beszélgetéseké, amikor hetente új aranyösvényt találtam magamnak. Új vizek, hajók, szellemek.
Na, de a tábor. A tábor. Mit kéne még mondanom magamnak későbbre? Elégedett vagyok. Megcsináltuk. Nem hibátlan az elképzelésem, nem pont úgy működött, de működött, és sírtak, és valahol mélyen hallom az öröm visszhangjait, hogy heló, ez volt a cél már 2008-ban is, csak az eszközök még nem álltak készen rá. Mondjuk így. Csak a szavak kétoldalisága, meg az egyebek, meg az érmék, és hova esnek, és minek vagy kinek higgyek, meg MIKOR.
Ehh, kurvajó volt szervezni és dolgozni rajta és csinálni, még a kevés alvással és kevés szocializációval együtt is, rájönni, hogy kiket keresek és tartok értékesnek a szűkebb körből, hogy ki az, aki hiányzik, hogy ki az, akit minden hibájával együtt szeretek és segíteni szeretnék, még akkor is, ha épp kedvem lenne elharapni a torkát éppen, és, hogy mennyi felnőtt ember van a szervezők között. Látni akarom az emberek szemén és hangján keresztül a színeiket. A táborban nem igazán láttam, csak az erősebbeket. Az alapszíneket. Úgy érzem, elhagytam valamit. Meg ilyenek.
Azon gondolkodom, mennyire vártam a Mablung és Beleg általi feloldozást már a tábor előtt - előre a kedvenc jelenetem volt az. Amikor kiderül az érem másik oldala. Amikor rólunk van szó végre. És jó volt érezni azt, hogy nem csak nekem, de más szervezőknek is számított, hogy ez valóban így kell, hogy legyen. ... Asszem, most egy darabig nem szeretnék ilyen mély keretjátékot, mert ez számomra több szinten összekavarodott a valósággal, a keretjáték a tábor metafórája, vagy fordítva, és... és tényleg beleraktam azt, amitől - számomra - művészet lesz egy szervezés. A doriathi csapatelőadás közben könnyes volt a szemem, a 10. napon végig, de nem sírtam, csak egy kicsit hajnalban, amikor az álmosságtól alig tudtam elvánszorogni a házig, és hallgattam a távoli zenét mint Maeglin, és vártam, hogy a pár felmerült kérdésem vagy kétségem kibaszottgyorsan elmúljon. Nem múlt. De talán a poszttábori sokkal együtt elmúlik.
Emlékezz a tűzre. Aiya náre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése