Viszonylag egyszerű oka van a hányingeremnek: egy 11ig leadandó házi, és most végre realizáltam, ellinkeltem a dolgot. Durván. Majd csak jövőre tudom leadni. És hétfőre mégegy feladat, amihez csakúgy. De ő már második próbálkozás. De hova is lennék, ha megszűnne minden jogos mélység a könnyek mögül. A depp üres. Értelmetlen. Oktalan. Ennyi.
A furcsa az, h… de nem tudom. Figyelj, ennek semmi értelme. A valóság levegő. A levegő valóság. Más semmi. Ott van a távcsőben, de mellé kell nézni, hogy megláthassam a csillagot. Szemem közepén vakfolt.
Ne a cigánybűnözés ellen tüntessünk. A bűnözés ellen tüntessünk. A korrupció ellen. Az ellen, h túl sokan veszik ezt természetesnek és legyőzhetetlennek. Hogy fizetni kell, ha a normális ellátást szeretnénk egy kórházban, a tb-n felül, persze. Tüntessünk a tudatosság mellett! A mellett, hogy felvállaljuk, igen, pénzt kérünk a különleges elbánásért. Írassuk ki az emberekkel, hogy ha többet fizetsz, akkor nem felejtek benned semmit a műtét során! Írjuk ki, h feketén olcsóbbak vagyunk, és szarunk az emberi méltóságra. Mondjuk ki. Mondassuk ki! Szarom le, írtsuk ki az embereket, zárjuk őket gettókba, hagyjuk őket sorsukra, csak termeljenek – de ne hazudjunk! Ezt tesszük amúgy is, hát nem mindegy? Vállalja fel mindenki, hogy igen, én utálok mindenkit, aki nem olyan, mint én, na jó, ha sokat fizetsz, majd úgy teszek, mint aki szeret. Jelentsük be azt, h szarunk az adózási törvényekre, az APEHra, a BKVra, ha mindenki ezt mondja, akkor mit ér a törvény? Ami az emberekért van? Aztán vállaljuk a felelősséget a következményekért. Fájni fog, rohadtul fájni, nekem, neked, azoknak, akik talán próbálnak bizonyos, ezekkel ellenkező normák szerint élni, de ugye az igazság.
Bevallom, nem tudok mindenkit szeretni, lógok a BKV-n, ha épp nincs bérletem, átmegyek a piros lámpán, pedig tudom, hogy az értem van, TUDOM, wazzeg. Másolok zenét, pedig azzal is tisztában vagyok, hogy ezzel megkárosítom magukat a zenészeket - kiadókat magasról. És kétségbeejt, amikor valaki születés alapján ellenszenvel, amikor azt hallom sokadjára, hogy egy szülés levezetéséért pénzt kell csúsztatni. Hogy dühít, ha azt hallom, hogy ez már csak így van, mindenki ezt csinálja, én se tehetek mást, add fel az idealizmust, nőjj már végre fel, legyél olyan mint a többiek, mert hajléktalanként végzed, mert nincs más út, ez, vagy a halál. Egyértelmű nem? Nem. Nem ismerem el, hogy nincs más út, nem ismerem el, hogy csak mobiltelefonnal boldogulhatok, hogy majd én is megtanulom, hogy fontosabb feladni a művészkedő ábrándokat a kemény valóság érdekében. A valóság puha, foszlik, az illúziók kemények. Csak azok stabilak. A sok ember együttes paradigmája.
Sajnos ez nem. Akik hallják a hangomat, azok talán hasonlóan gondolkodnak, talán nem, de itt nem születik semmi. Én se tudok mit kezdeni mások kifakadásával. Ez nem az a blog. Ez nem az az ember. Kellenek a politikusok. Kell az önmagunk élete is, de kell a többieké is. Be lehet zárkózni, de az az üvegcserepek rojtos szélű sebeivel végződik. Én meg fogok halni. Te is. Mindneki. Ehhehh. Mind Neki.
Diary of Dreams – Psychoma
An angel leaves the deepest wounds… at least I think so.
Aztán kimegyek a napfényre, és mindent elfelejtek. Pedig még nem is mondtam semmit, ami ne lenne egyértelmű, és sokak által ezerszer elsírt.
A világ, és az élet szép. Élesen gyönyörű. Ezzel együtt, épp ezért. Balra az balakon keresztül árnyékkal keresztbe csíkozott falat látok, világos-koszos drapp, az egyik ablak sötét-zöld keretben unalmas fehér-drapp. Fantasztikus. Létezik, térben létezik, majdnem olyan, mintha ébren lennék. Amikor az üvegnek nyomom az arcom, hideg. Ha belekarmolok az alkaromban, fáj, és létező fájdalom ez is, még mindig érzem, fél perc elteltével egyre jobban. Látom a félköríveket is. Létezem. A ruhám határoz meg, ott érek véget, ahol a fekete kezdődik. A fájdalom határoz meg, ott a bőröm, ahol fáj. A sértés határoz meg, ott vagyok én, ahol megsértődtem. És sírok. A sebek határoznak, ott érzem a lelkemet. Az önmagamat. És onnan tudom, hogy léteznek mások is. Vagy akiket másoknak képzelek. Írom ezt a blogot, mert meg vagyok róla győződve, hogy valaki elolvassa, hogy ha felkavarom önmagamban az iszapot, az majd okoz valahol valamit. Lehet, h csak annyit, h már megint filozofál, meg moralizál, ezt most átugorjuk. Lehet, h azt, h ne, ági, ne, már megint depp. Vagy azt, h megint egy kamaszkorú ömlengés. Nem érdekel. Ezért élek. Ebben élek. Az életemet felajánlottam már egyszer. És kitartok mellette. Mi történhet? Maximum meghalok. Talán mások is. Sőt. Biztos. Hát ezért a tű foka. Ezért a keskeny ösvény. A kevélység a legdurvább főbűn.
A furcsa az, h… de nem tudom. Figyelj, ennek semmi értelme. A valóság levegő. A levegő valóság. Más semmi. Ott van a távcsőben, de mellé kell nézni, hogy megláthassam a csillagot. Szemem közepén vakfolt.
Ne a cigánybűnözés ellen tüntessünk. A bűnözés ellen tüntessünk. A korrupció ellen. Az ellen, h túl sokan veszik ezt természetesnek és legyőzhetetlennek. Hogy fizetni kell, ha a normális ellátást szeretnénk egy kórházban, a tb-n felül, persze. Tüntessünk a tudatosság mellett! A mellett, hogy felvállaljuk, igen, pénzt kérünk a különleges elbánásért. Írassuk ki az emberekkel, hogy ha többet fizetsz, akkor nem felejtek benned semmit a műtét során! Írjuk ki, h feketén olcsóbbak vagyunk, és szarunk az emberi méltóságra. Mondjuk ki. Mondassuk ki! Szarom le, írtsuk ki az embereket, zárjuk őket gettókba, hagyjuk őket sorsukra, csak termeljenek – de ne hazudjunk! Ezt tesszük amúgy is, hát nem mindegy? Vállalja fel mindenki, hogy igen, én utálok mindenkit, aki nem olyan, mint én, na jó, ha sokat fizetsz, majd úgy teszek, mint aki szeret. Jelentsük be azt, h szarunk az adózási törvényekre, az APEHra, a BKVra, ha mindenki ezt mondja, akkor mit ér a törvény? Ami az emberekért van? Aztán vállaljuk a felelősséget a következményekért. Fájni fog, rohadtul fájni, nekem, neked, azoknak, akik talán próbálnak bizonyos, ezekkel ellenkező normák szerint élni, de ugye az igazság.
Bevallom, nem tudok mindenkit szeretni, lógok a BKV-n, ha épp nincs bérletem, átmegyek a piros lámpán, pedig tudom, hogy az értem van, TUDOM, wazzeg. Másolok zenét, pedig azzal is tisztában vagyok, hogy ezzel megkárosítom magukat a zenészeket - kiadókat magasról. És kétségbeejt, amikor valaki születés alapján ellenszenvel, amikor azt hallom sokadjára, hogy egy szülés levezetéséért pénzt kell csúsztatni. Hogy dühít, ha azt hallom, hogy ez már csak így van, mindenki ezt csinálja, én se tehetek mást, add fel az idealizmust, nőjj már végre fel, legyél olyan mint a többiek, mert hajléktalanként végzed, mert nincs más út, ez, vagy a halál. Egyértelmű nem? Nem. Nem ismerem el, hogy nincs más út, nem ismerem el, hogy csak mobiltelefonnal boldogulhatok, hogy majd én is megtanulom, hogy fontosabb feladni a művészkedő ábrándokat a kemény valóság érdekében. A valóság puha, foszlik, az illúziók kemények. Csak azok stabilak. A sok ember együttes paradigmája.
Sajnos ez nem. Akik hallják a hangomat, azok talán hasonlóan gondolkodnak, talán nem, de itt nem születik semmi. Én se tudok mit kezdeni mások kifakadásával. Ez nem az a blog. Ez nem az az ember. Kellenek a politikusok. Kell az önmagunk élete is, de kell a többieké is. Be lehet zárkózni, de az az üvegcserepek rojtos szélű sebeivel végződik. Én meg fogok halni. Te is. Mindneki. Ehhehh. Mind Neki.
Diary of Dreams – Psychoma
An angel leaves the deepest wounds… at least I think so.
Aztán kimegyek a napfényre, és mindent elfelejtek. Pedig még nem is mondtam semmit, ami ne lenne egyértelmű, és sokak által ezerszer elsírt.
A világ, és az élet szép. Élesen gyönyörű. Ezzel együtt, épp ezért. Balra az balakon keresztül árnyékkal keresztbe csíkozott falat látok, világos-koszos drapp, az egyik ablak sötét-zöld keretben unalmas fehér-drapp. Fantasztikus. Létezik, térben létezik, majdnem olyan, mintha ébren lennék. Amikor az üvegnek nyomom az arcom, hideg. Ha belekarmolok az alkaromban, fáj, és létező fájdalom ez is, még mindig érzem, fél perc elteltével egyre jobban. Látom a félköríveket is. Létezem. A ruhám határoz meg, ott érek véget, ahol a fekete kezdődik. A fájdalom határoz meg, ott a bőröm, ahol fáj. A sértés határoz meg, ott vagyok én, ahol megsértődtem. És sírok. A sebek határoznak, ott érzem a lelkemet. Az önmagamat. És onnan tudom, hogy léteznek mások is. Vagy akiket másoknak képzelek. Írom ezt a blogot, mert meg vagyok róla győződve, hogy valaki elolvassa, hogy ha felkavarom önmagamban az iszapot, az majd okoz valahol valamit. Lehet, h csak annyit, h már megint filozofál, meg moralizál, ezt most átugorjuk. Lehet, h azt, h ne, ági, ne, már megint depp. Vagy azt, h megint egy kamaszkorú ömlengés. Nem érdekel. Ezért élek. Ebben élek. Az életemet felajánlottam már egyszer. És kitartok mellette. Mi történhet? Maximum meghalok. Talán mások is. Sőt. Biztos. Hát ezért a tű foka. Ezért a keskeny ösvény. A kevélység a legdurvább főbűn.
4 megjegyzés:
"lehet, hogy filozofál, vagy moralizál.."
Vagy semmit.:)
Tudod magadtól is:D
ring vagyok.
nos, a fájdalommal is ráébredhetsz a valóságra. Bocs, felfoghatod. De van más útja is. Lehet, hogy mindegy,lehet, hogy ugyanoda jut, nem tudom. Egyik utat sem jártam végig. Hm. De az nem igazi fájdalom, valahigy mégsem az igazi. Az az igazi, amikor az utadon végig karcolják a kezed az ágak, picit és apránként, nem úgy, hogy felkészülsz. Ugyanis az nem fáj annyira.
Ring: :) köszi. bár sztem nem feltétlenül van egyértelmű különbség a felkészültség és nem felkészültség szerint, hiszen nem lehet tökéletesen felkészülni arra, ami követekezik bármikor.
de ha az ember magának okoz fájdalmat, arra felkészül. Na mindegy, belegabalyodtam a saját gondolataimba. Egyébként nagyon tetszett amit írtál a bejegyzésbe.
Megjegyzés küldése