Anyám egy mondatával elvette megint minden kedvemet. Ráadásul egy olyan mondattal, amit csak úgy mondott, hogy apunak ez volt a véleménye a tegnapi vizsgáról. És azt a véleményt Drímőrön keresztül már hallottam, akkor csak vicces volt, de Anyutól ... rosszul esett.
Miszerint kifejezetten illett hozzám a vásári komédia - vagyis a ripacskodás. Wazz. Wazz! Még valami halavány kárörvendést is mintha megcsillant volna. Most egy darabig nem szeretnék ilyen erőteljes karakterű szerepet. egyszerűen embereket fogok alakítani, oszt jó. És, ha az nem megy, akkor hagyom a francba az egészet. Nem akarok ripacs lenni
Pedig tegnap megkérdezte a... a... pásztor, h számíthat-e rám, mint szereplőre, ha netán rendezne. És ez nagyon jól esett - a mellett az ember mellett kifejezetten kicsinek érzem magama, lélekben is.
Bár ez az egész tegnapi napra igaz volt.
a másik vélemény ugyan nem volt negatív: én vagyok az egyik, aki tudott énekelni. De ez az, amit elvártam. Ha ennél rosszabb a vélemény, az már rosszul esik. Hiszen az énekhangom azon kevés pozitív tulajdonságaim egyike, amiben még bízom, h van. Ha énekelni sem tudok, akkor semmihez se értek.