két haboscsoki, egy tejeskávé, egy karamelles-tejes tea után lassan stabilizálódtam, most azért jön még valami kapucsínóizé a gépből, meg a rendes rettenet-tea sem maradhat el. csoportosítgattam egy kicsit a zenéket a stone-on, leginkább azon az elven, h gyorsan válthassak 10 random szám között.

azért álmos vagyok, és már megint a blogban unatkozom, jó látványosan. majd még.



ez sem most volt... még pozőr keringőt, még.
--
és kéne Cranes

Túlélésre játszva

inkább nem is szólok emberekhez, de legalábbis nem nyilvánítok véleményt, mert egyrészt senki nem kíváncsi rá, másrészt meg túlreagálom. azt hiszem.

ezért jó a blog. mert mintha elmondanád, aztán ugye senkit nem érdekel, de nem is baj.

á.á.á.
helyzetjelentésünk a recepciós pultból.
help me, someone... anyone... heeeeelp me please...

--

komolyan mondom rég volt ilyen agy-gyilkos nap. már csetelek, amit rég nem. és és és mindjárt le akarok lépni, akarok, elszökni innen... messzire... nagyon.

és aztán próba lesz, meg elvben megbezséljük a leutazást, bár már elfogyott a lendület, h bármi normális megoldás születhessen. fontos ez nekem? tegnap este annak tűnt. ma délelőtt is. az idő kiszívta az erőt, tulajdonképpen lényegtelen az egész.

csokicsokicsoki

Valami versmondó versenyen voltam. Szurkoltam egy srácnak, hogy nyerje meg, aki határozottan a török-arab (?) srácra emlékeztetett valamelyik felvételimről meg a budaörsi darabból. aztán eszembe jutott, hogy én is mondhatnék verset, hiszen annyit megtanultam a felvételikre - hosszas gondolkodás után az "akarsz-e játszani"jutott eszembe, de az is elég töredékesen. mire eljutottam volna a fellépésig, még a zimzizim is beugrott, és jó eséllyel azt mondtam volna. mert az jó, mert az én vagyok.

aztán anyám kérdezte, h hányra megyek dolgozni, mert nyolc húsz van.

kéne kávét inni, majd valamikor enni valamit, felhívni kapolcsot, ilyesmik. a gyomrom az ürességtől és valami idegességtől is fáj - nem, ez nem nekem való. tegnap este még, kihasználva a lendületet, ímélben (!) leszúrtam Farkast (ahelyett, h mondjuk irl szóltam volna neki, de a problémakerülők ugye inkább megvárják, hátha megoldódik magától). azért remélem, h valami normális megoldást tudunk találni a leutazásra, mert morcosak leszünk, ha minden marad a régiben. néha azért nem ártana megbeszélni legalább a gyakorlati dolgokat.

vagy csak megint túl sokat várok az emberektől? simán lehet. ebben az esetben most iszom egy tejeskávét :)

Integra, D, noise

ha feleennyire. minden anime női karakter közül ő áll hozzám legközelebb. nem, nem jut eszembe más. női karakter volt még a witchhunterrobinban, ő is jó, de én nem vagyok robin. akkor már inkább a meghalós FBI csaj a death note-ból. vagy a vámpírvadász csaj a vampire hunter D -ből, akinek D a sírjára rak egy rózsát (:ohh:).
(jut eszembe, ezt megint meg kéne nézni... pozőrségi faktorja hatalmas, és szvsz van pár ismerősöm, aki nem látta. pontpont. )
nem animéből meg természetesen nikita, a sorozatból. de ezt ki nem tudja :D

na, most kaptam hívást holnap estére, jahajj, próba után, meg fogunk halni, meg fogunk halni.



japánokról jut eszembe. merzbow. néhány perc után egyszer csak átkapcsol az ember agya és élvezi. (hallgattam én egy időben brighter death now-t is, végig teljes albumot egyszerre, tudom, miről beszélek.)
kaotikus poszt lett ebből.

Your result for Which Changeling Are You?...

The Courtless

"We only have ourselves."

My mother killed her little son,
My father smiled when I was gone,
My sister loved me best of all;
She buried the family one and all.

Once there was a girl, who had no father or mother. All alone in a shack at the end of the village dwelt her godmother, a wicked and cruel woman, yet with just an ounce of heart. This woman wasn’t really a woman, but a disturbed Fae who made her keep amongst the living by spinning, weaving and sewing. The old woman took the miserable child in and put her to work on the loom.

So the years went by and the child eventually mastered the spindle, with it she drew fine lines of thread strong as wire. You had to get it right; else old mother Fay would cut off a finger as a lesson. The girl lost many fingers, but her thread was powerful and she fashioned replacements soon enough.

Eventually she also mastered the shuttle even when her fingers were slick with blood. She had to get it right; else old mother Fay would rip her hair out and make her weave a tapestry from it. Many tapestries later, the girl mastered both arts, and fashioned herself the most beautiful head of hair.

Eventually, she mastered the needle, and hardly noticed when she stitched through her finger tips. You had to get it right, or the old mother Fay would leave you with open seams. Many stitches and many cuts later, the pincushion girl was the most beautiful in the land and also the cleverest.

But she didn’t remain a docile creature, and she was slowly becoming her own master. One day, she would need to be rid of the old tyrant of a creature. The old mother Fay had taken to sleeping at all hours of the day, but try as she may the maiden couldn’t bring herself to challenge her.

One day as she was spinning, the solution came to her.

“Spindle, my spindle, haste thee away,And here to my house bring the woodsman I pray.”

The spindle sprang out of her hand, out the door and she saw it dancing merrily in the country, drawing a golden thread behind it. Before long it vanished from sight so she took the weaver’s shuttle in her hand, sat down to her loom and began to weave. Soon she began singing another song.

“Shuttle, my shuttle, weave well this day,

And guide the woodsman to me, I pray.”

Immediately the shuttle sprang away and out the door. Before the threshold, it began to weave a tapestry which was more beautiful than the eyes of man had ever yet beheld. Lilies and roses blossomed on both sides and on the golden ground in the centre, green branches ascended, where all kinds of creatures frolicked. In the leaves, brightly colored birds sat, lacking nothing but song. As she held the needle in hand, she sang another song.

“Needle, my needle, sharp-pointed and fine,Prepare a crime to anger this woodsman of mine.”

The needle leapt out of her fingers and flew everywhere quick as lightning. It threw down the flowers, it turned over the pots, the windows were broken and the door was knocked open. The maiden took herself and began to unstitch the seams that held her together. Very timely were her arts for the woodsman gasped in awe outside, but in dismay when he entered the threshold.

“Who has done this to thee!” She pointed a severed limb at the door to the cellar where the treacherous lazy mother Fay slept.

Old mother Fay, was quite surprised when an axe split her head from her shoulders.

Courtless are a mixture of this and that. They were isolated from the other changelings, so they had to improvise and find what worked for them. Many were abandoned and many more had no choice in their time in the realm of Faerie. They learned incomplete lessons in Pride, Avarice, Wrath and Desire, as such their body reflects this. Many are as incomplete or replaced with parts not entirely human or fae.

Courtless are like mannequin or dolls, covered in stitches. This is alright as each line or scar is a reminder for what happened and how they fixed that problem.

They found it difficult to escape the lands of the Fae because they didn’t know better. They thought the realm of Fae was all there was. To escape they had to dream of normalcy, they had to dream of something besides sick humor and pain. They had to overcome what they thought was their lives, dream of something better. As such, they were born into the impossible; which is why, coming to reality was possible.

Look back on the tale of the wooden boy – who only wanted to be real. He knew no better, he knew not what was evil and not what was good. He was a fool, but a lucky and crafty fool. He knows better now.

Take Which Changeling Are You? at HelloQuizzy

play dead

Thinking hurts and thoughts don't rhyme
To those of us who've never tried
To find a face behind our lipstick smiles
And as our pretty faces die
Our broken hearts will wonder why
The make-up just won't hide the scars of time

Mielőtt túlságosan beleélném magam a panaszkodásba, emlékztetnem kell magamat, h én ezt élvezem. Hogy minden este próba éjszakába nyúlóan lassan, hogy emiatt nem alszom eleget és fáradt vagyok minden nap.
Jó, igazából az a fele már nem olyan bejövős, amikor este 11kor szól az anyám, h ugyan, mosogassak már el, mert nem vagyok egész nap otthon, meg amikor úgy kalkulálnak bele dolgokba, h meg sem kérdeznek róla, de ez... nos, ez csak a szokásos. Még a végén lehet, h hétfőn nem kell hazaérnem reggelre, mert apám ki tud venni egy napot. Még a végén elhiszem, h kedvelnek, és nem csak akkor, amikor épp nincs más. Bár ez utóbbiról azért nem vagyok meggyőződve.

Illúziókat kezdek szőni, h élhetővé tegyem a létezést.

Bakancslista?

Sparrow blogjáról. Kár, h igazából... na mindegy, ezek olyan változó dolgok, kivéve.

1. Szeretnék egy filmet, aminek legalábbis az ötlete tőlem származik, de az lenne a legjobb, ha képes lennék megírni a forgatókönyvet. (ugyan folyamatban, de minél több, annál jobb, hátha egyszer elégedett leszek.)
2. Szeretnék egy, a fentihez hasonló film főszereplője lenni.
3. Szeretnék nyomtatásban megjelenni.
4. Utazni, Oroszország, Csernobil, Tádzsikisztán, Japán, Brazília, Hold és az Antarktisz.
5. Megnézni a kihalt városokat, amikről Alyr blogján olvastam. Esetleg egy ilyenben forgatni filmet.
5. Hegyet mászni, bár sajnos tériszonyos vagyok :P
6. Duettet énekelni Annekével a Gatheringből. Vagy Gatheringen kívülről.
7. Fellépni zenekarral a Gyárban.
8. Fellépni valamelyik külföldi fesztiválon, társulattal vagy zenekarral.
9. Egy világhírűvé váló számítógépes játék készítésében részt venni, akár, mint hang, vagy karakter az átvezető kisfilmekben.
10. Koncerten stagedivingolni, lehetőleg fellépőként.
11. ha már itt tartunk, extrém gót-rock-ipari együtteses performanszot, színpadi sóval, klippel, promóképekkel megminden.
12. Alacsony költségvetésű európai (esetleg ázsiai, amerikai és afrikai) körtúrát többedmagammal.
13. kitalálni, berendezni egy egyetemistabarát dark és rpg-s szórakozóhelyet.
14. legalább egy D10 (?) számot összerakni rendesen :D
15. színpadról lázadást kirobantani (muhaha), de legalábbis beszólni az gonoszoknak, és úgy, h tétje van a adolgonak.
16. színpadon, előadás alatt megcsókolni azt, akit szeretek (a takarás is számít)
17. katasztrófa-helyzetben megfontolt (hehe) cselekvéssel megmenteni pár embert - az összeset, akik körülöttem vannak, lehetőleg.
18. elénekelni a Carmina Buranát kórusban.
19. meg még egy csomó hasonló jellegű hülyeség, de eddig jutottam. máskor mást mondanék,most kimaradt az ügynökösködés és kommandózás, meg az űrhajózás, illetve egy adag olyan dolog, ami nem publikus.

oké, írjatok ilyesmit ti is, ott a túloldalon.

Szép csöndesen. Elalszom itt a pultban.

Kezdem összerakni magamat, bár roppant nehéz volt felkelni, mindig nehezebb a következő napon a reggel, mint a kevés alvás után. Meg néha látom a családomat, ez is furcsa - a tábor óta tényleg elég kevés időt töltöttem otthon, úgyhogy szokatlan (merészség, igaz nem érheti ízlését semmi vád.)
A fáradtságos próbák legviccesebb folyomány az állandóan becsúszó idézetek.

--
naaa, azért a tavalyi rendi koncepció határozottan nem toldozgatás volt. legalábbis részemről nem, én úgy éreztem, egy ötletből dolgoztuk ki a dolgot, nem pedig módosítgattunk egy létező és működő rendszert. az idei volt egy kevéssé sikerült módosítás.
A csapatokra osztott tábori koncepciót meg a cserkészektől loptam, ahogy a keretjátékra és egyéb programokra is onnan veszem a mintát, több-kevesebb sikerrel. (Tábortűz több, a többi kevesebb.)
/önigazolás off.

Rajaton-Butterfly

Patiszon blogja juttatta eszembe, meg a szorospataki tábort. Az emtété az a hely, ahol az emberek táncolni kezdenek, ha olyanjuk van.

I want to stand in the eye of a storm
I want to get struck by lightning
I want our house to be set on fire
For us to walk without shelter

Napok óta esténként ezt és ilyesmit kapok hazafelé menet - most már lassan ideje, h megengedjem magamnak, h valami nagyobb részesének érezzem magam. Még sajnos nem konkrét, és talán sose nem lesz annyira az, mint a magánélet, hiszen, de ugye illúziók kellenek. Valóban építeni szeretnék.

Megint sokat gondolkodtam azon a hazafele vezető félálomban, leginkább azon, és az asszociációs hozadékain annak, amit Rókalány mondott a textilmúzeum ajtajában. Hogy valóban olyan nehéz megtalálni a kellő szeretet-mennyiséget, amivel az ember elél boldogan, vagy csak arról van szó, h az ember megválogatná, kitől és hogyan kapja, és adja.
És még mindig félek, hogy nincs rám ott igazán szükség. Az emtétében az a jó, hogy most spec úgy érzem, tudok emberi és "feladati" szinten fontos lenni, segíteni. Hogy néha jó, ha ott vagyok, és megkrdezem, és meghallgatom, és ezt visszakapom. Főnixben ez olyan esetleges. (Méregeti a köteleket: talán, talán.)

Ami minden depressziótól függetlenül bvégre változás, az az, hogy most okos szeretnék lenni, produktív és kreatív, tanulni és alkotni szeretnék.

Jajanyám, már megint egy lelkizős post. Okát is tudja, miért. Megyek és elbeszélem a kedves családjának.

Szkanarel-t egyszer adtuk elő és húztuk, és jó volt, de jó lenne még, mert kábé csak a karaktert felejtettem ki a dajkából. Utána parti alapvetően jól sikerült, a meglepetés kellő erővel sújtotta a földre Piroskát, a srácok zseniálisak voltak, még táncoltunk is. Csak ugye a háló nem volt elég sűrű ahhoz, h mindig fenntartson. Meg hiányzott az a beszélgetés, ami a magamfajta elcseszett introvertált lényeknek létszükséglet.

No, összekapom magamat, szöveget tanulok, megyek pakolni, ilyesmik.

Vnv Nation. Fearless

I'm not afraid. I'm not afraid.
I am not alone. I am not afraid. I am not unhappy.
These are the words I say to myself everyday.
I am not alone. I am not afraid. I am not unhappy. I'm not afraid.

elmondom párszor és jó lesz. hátha elhiszem.

Méregetem a köteleket meg a teherbírásukat, igen, ezek jó kötelek, csak ne felejtsek belékapaszkodni; ezekkel egy irányba haladok, tehát nem ártana, ha megbíznék bennük, csak már nem megy. Még. Nem egészen. Örülök, hogy a következetesség álcáját is feladtam magammal szemben.

Na, ma mosolyogni kell, mert az jó. És megvárni, amíg elmúlik.

Max Payne

The past is a gaping hole... hádeihajj.
a nagy unalomba ez most azért felvidított.

este próba, addig már csak pár óra. másfél óra múlva indulhatok. addig.
--

megírtam a tábori értékelést. fura. hat perc és lelépek.

No, anyám megint rákérdezett, mikor költözöm el. erre én is kíváncsi vagyok, azonnal, mihelyt va biztos munkám és lakótárs(ak) albérlettel. Egyedül nem mernék lakni, a tegnapi FemmeFatale féle csuklyás sztorinak az említése is azt eredményezte, h nem mertem nyugodtan aludni (VESZTETTEM!).
Nem tudom, mikor írom a meg a diplomámat, nem tudom, mikor államvizsgázom, nem tudom, miből fogok élni és nem tudom, h kivel és hol. Nem tudom, h valaha színész leszek-e és, h valaha bármi magam számára is maradandóan értékeset fogok-e alkotni. Van ugyan célja az életemnek, de mostanában könnyebb azzal vígasztalni magamat, h úgyis meghalok végül, függetlenül a szakaszoktól és pontoktól.
Nem, ez most csak tényszerű megállapítás.

Mert, ha már úgy jövök haza, hogy a szavak csak nem hagyják abba a fejemben, és vérlepke sincsen itthon, akkor csak legyen már meg a mai sokadik bejegyzés. Úgyis elfogy majd a lendület, és találok magamnak értelmes elfoglaltságot (ááááá, VESZTETTEM!!!!!), most a tábor alatti kiesést (istenem hagyjam már abba a magyarázkodást).
Próbát valóban jobban élveztem, mint a tegnapit, lassan visszatérek az időbe meg a térbe. Holnapra viszek próbaruhát is, mert... mert az jót tesz. Mert akkor nem ebben a rettenet-irodai szerelésben vagyok, amitől már kedden rosszul voltam. Pánknak, gótpánknak volna lenni jó, nem corporatenek, legyen ez bármennyire is romantikus.

Jó úton járok. Izé. Úton járok, valahova, megint messze, el tudtam indulni, és ennek örülök. Álmomban mindig jobbra kellett fordulnom, folyton szűkülő (szűkölő) kanyarokban. Sejtem, hogy miket/kiket keresek, egy részük a környezetemben van, egy részük fantom, a többit meg csak remélni tudom. Azt, h éppen mi micsoda... hát... próba-szerencse.
Azt határozottan állítom (ebben az időszakaszban), hogy baromira nem bánom az elmúlt pár hónapot. Ez vagyok és annyi. Nyilván nem fájdalommentes élvezet pofonrúgni önmagunkat, de, ha ez kell ahhoz, h előrébbjussak... meg amúgy is.
Asszem elfelejtettem a tanulságot, de így van ez a pillanatnyi megnyilvánulásokban.

ez a karamel ízű feketetea egész jó, ha kellő mennyiségű cukrot rakunk bele - jelen esetben ez 9 darab barnacukrot jelent, mert ezek kevésbé édesek, mint a fehérek. A tea aljára nagyon jó lett a dolog, némi tej, és most így a laptop előtt jó.
Csak ne lenne ez az agyhalál és dögvész, amit a tétlenkedés okoz, ó, ó.

Ebédnél leült velem szemben egy csaj, beszélgetni (!). Omg. Vajon mi veszi rá ilyenekre az embereket? Vagy ez is olyan, h megmondta neki a Tanárúrja, h menjél, és állj szóba emberekkel kaja közben? Vagy ez nekem szóló égi jel, hogy nézdmár, mások így csinálják, le se szarják, h az emberek agyára mennek a ragaszkodásukkal.

Tulajdonképpen már várom az esti próbát, és ez jó.

Na, ez az a pillanat, amikor elolvastam a Gunnerkrigg Court eddigi részeit, megint elfáradtam Ázsiától (amúgy már Vietnámnál tartok), senki nem blogol a környékemen eleget, és a fórum sem pörög. Csak néha szól a telefon, és képtelen lennék írni, pedig én ott tartok, el kellene jutni addig, hogy leugorjon a nő a párkányról, utolsó mondat legyen, és végre.

A tábor ráébresztett, hogy nem vagyok magányos kreatív, kell a másik oldal, aki legalább meghallgat, de méginkább az, akivel összepörgetjük az ötleteket. Üdítő dolog leszarozni egymás vagy saját magunk ötleteit, és mondani a jobbnak tartott dolgokat szemrebbenés nélkül. Állítom, csak a megvalósítás hiányzott. Mert nem jó ötletemberekre bízni szervezést, még akkor sem, ha a szervezésre is rápörögnek, és kitalálják, mi lenne jó. Mert nem ügyelnek arra, hogy mindez működjön is. Legalábbis én ezt érzem magam részéről hibának: hiába az ötlet, ha arra várok, hogy majd más megvalósítja.

aprpó, ötlet, karaktert kéne kitalálni a kápolna éjére. Alakul egy koncepció, amit kihívás lesz játszani. az meg méginkább, h játszható is legyen, ne csak érdekes. meglátom.

Narcotic

tatta tatta tatta ta
tara ratta tatta ta
tara ratta tatta ta
tara ra tatta tat-ta

I don't mind
I think so
I will let you go

Nem, nem ez volt ma reggel az első szám - annak a ritmusában tegnap este vigyorogtam a ház mögötti udvarban gyökerező fákra (lááááááv brídz szuiszájd) - véletlenül talált el felfelejövet a metróból.
A kirobbanó tánca utolsó nap hajnalban, nulladik napon a leutazásban bontott ritmus Vashölggyel, meg úgy minden, amit magához kötött ez a szám.
Bármilyen is volt a tábor, bármennyire meg sem közelítette az előzetes elvárásaimat és terveimet (amiknek a megvalósításában végül alig segédkeztem, mert a) vártam, h a főszervező hajtsa a tervei szerint az összes projektet, b) fontosabb volt a főnixvizsga, c) egyéb nemkívánt törlendő), utólag (!) jobb élmény volt, mint a tavalyi, bár Szorospatakot még nem közelítette meg. (Jellemző, számomra eddig Szorospatak volt a legmeghatározóbb tábor.)

Viszont nem sikerül felmásznom a gödör falán, néha már majdnem, de nem. Kicsit idegennek érzem most magam a világban (jobban belegondolva, az a fura, h volt időszak, amikor nem voltam ezzel így ^_^). Remélem, a napi rendszerességű próba majd visszakísér, de jelenleg még inkább megyek busszal haza magamban, mint vitetem magamat kocsival.

Ha ma is ilyen eseménydús lesz a nap, akkor továbbszpemmelem ablogomat értelmetlen bejegyzésekkel.

awwwww

http://www.gunnerkrigg.com/archive_page.php?comicID=236

azt hiszem, Kat-tel tudok leginkább azonosulni (sosem a főszereplővel, sosem.) és még ez is annyira jellemző.

jó ez a képregény, vicces, h olvasom.

---

perceken belül lelépek próbálni, nem tudom a szöveget megminden, és amúgyis.
de nagyon nem szeretném vissza a tábor előtti időszakot, mert szép sétálni órákat az alkonyatban meg elszívni az utolsó szálakat a még bankett előtt vett dobozból, de innen nézve marhára depressziósnak tűnik. Eleget romboltam.

Örökké nem eshet

Még a táborban is sütött néha a nap.

Rettenet-teát iszom, ami tényleg rossz, kevés cukor, sok víz-íz. Vagyis, most érzem csak, az aljára maradt a cukor, most már jó. Tényleg. Az alvás még hiánycikk errefelé, bár már fél10kor ágyban voltam - és az mennyire, mennyir. A boldogság kiemelt pillanatai, amikor eltávolodik az a izé, amivel körbeveszem magamat és a piramis alja lép előtérbe. Piramis...
nem véletlenül, én tényleg Rend jellemű vagyok, még akkor is, ha fizikálisan nem jelenik meg ebből semmi.

Azt álmodtam, h buliba belépőként osztottak karakterlapot, és Szetitát kaptam. Ó, igen, rend és vallás, saját értelmezésben. Kell a pihentető szerepjáték. Nikinek mesélnék még, mert a végére kialakult a koncepcióm nekem is, nagy kutyával és bemesélt ismerőssel (ez utóbbi szórakoztató nagyon).

Az utolsó esti ABC-s szappanopera elmesélve is nagyon vicces, teszteltem a kódnevekkel idebent.

Lassan kreatív lehetek talán, csak kár, h azóta új filmötletünk támadt Vashölggyel.