Mert, ha már úgy jövök haza, hogy a szavak csak nem hagyják abba a fejemben, és vérlepke sincsen itthon, akkor csak legyen már meg a mai sokadik bejegyzés. Úgyis elfogy majd a lendület, és találok magamnak értelmes elfoglaltságot (ááááá, VESZTETTEM!!!!!), most a tábor alatti kiesést (istenem hagyjam már abba a magyarázkodást).
Próbát valóban jobban élveztem, mint a tegnapit, lassan visszatérek az időbe meg a térbe. Holnapra viszek próbaruhát is, mert... mert az jót tesz. Mert akkor nem ebben a rettenet-irodai szerelésben vagyok, amitől már kedden rosszul voltam. Pánknak, gótpánknak volna lenni jó, nem corporatenek, legyen ez bármennyire is romantikus.

Jó úton járok. Izé. Úton járok, valahova, megint messze, el tudtam indulni, és ennek örülök. Álmomban mindig jobbra kellett fordulnom, folyton szűkülő (szűkölő) kanyarokban. Sejtem, hogy miket/kiket keresek, egy részük a környezetemben van, egy részük fantom, a többit meg csak remélni tudom. Azt, h éppen mi micsoda... hát... próba-szerencse.
Azt határozottan állítom (ebben az időszakaszban), hogy baromira nem bánom az elmúlt pár hónapot. Ez vagyok és annyi. Nyilván nem fájdalommentes élvezet pofonrúgni önmagunkat, de, ha ez kell ahhoz, h előrébbjussak... meg amúgy is.
Asszem elfelejtettem a tanulságot, de így van ez a pillanatnyi megnyilvánulásokban.