Valami versmondó versenyen voltam. Szurkoltam egy srácnak, hogy nyerje meg, aki határozottan a török-arab (?) srácra emlékeztetett valamelyik felvételimről meg a budaörsi darabból. aztán eszembe jutott, hogy én is mondhatnék verset, hiszen annyit megtanultam a felvételikre - hosszas gondolkodás után az "akarsz-e játszani"jutott eszembe, de az is elég töredékesen. mire eljutottam volna a fellépésig, még a zimzizim is beugrott, és jó eséllyel azt mondtam volna. mert az jó, mert az én vagyok.

aztán anyám kérdezte, h hányra megyek dolgozni, mert nyolc húsz van.

kéne kávét inni, majd valamikor enni valamit, felhívni kapolcsot, ilyesmik. a gyomrom az ürességtől és valami idegességtől is fáj - nem, ez nem nekem való. tegnap este még, kihasználva a lendületet, ímélben (!) leszúrtam Farkast (ahelyett, h mondjuk irl szóltam volna neki, de a problémakerülők ugye inkább megvárják, hátha megoldódik magától). azért remélem, h valami normális megoldást tudunk találni a leutazásra, mert morcosak leszünk, ha minden marad a régiben. néha azért nem ártana megbeszélni legalább a gyakorlati dolgokat.

vagy csak megint túl sokat várok az emberektől? simán lehet. ebben az esetben most iszom egy tejeskávét :)