I want to stand in the eye of a storm
I want to get struck by lightning
I want our house to be set on fire
For us to walk without shelter

Napok óta esténként ezt és ilyesmit kapok hazafelé menet - most már lassan ideje, h megengedjem magamnak, h valami nagyobb részesének érezzem magam. Még sajnos nem konkrét, és talán sose nem lesz annyira az, mint a magánélet, hiszen, de ugye illúziók kellenek. Valóban építeni szeretnék.

Megint sokat gondolkodtam azon a hazafele vezető félálomban, leginkább azon, és az asszociációs hozadékain annak, amit Rókalány mondott a textilmúzeum ajtajában. Hogy valóban olyan nehéz megtalálni a kellő szeretet-mennyiséget, amivel az ember elél boldogan, vagy csak arról van szó, h az ember megválogatná, kitől és hogyan kapja, és adja.
És még mindig félek, hogy nincs rám ott igazán szükség. Az emtétében az a jó, hogy most spec úgy érzem, tudok emberi és "feladati" szinten fontos lenni, segíteni. Hogy néha jó, ha ott vagyok, és megkrdezem, és meghallgatom, és ezt visszakapom. Főnixben ez olyan esetleges. (Méregeti a köteleket: talán, talán.)

Ami minden depressziótól függetlenül bvégre változás, az az, hogy most okos szeretnék lenni, produktív és kreatív, tanulni és alkotni szeretnék.

Jajanyám, már megint egy lelkizős post. Okát is tudja, miért. Megyek és elbeszélem a kedves családjának.

Szkanarel-t egyszer adtuk elő és húztuk, és jó volt, de jó lenne még, mert kábé csak a karaktert felejtettem ki a dajkából. Utána parti alapvetően jól sikerült, a meglepetés kellő erővel sújtotta a földre Piroskát, a srácok zseniálisak voltak, még táncoltunk is. Csak ugye a háló nem volt elég sűrű ahhoz, h mindig fenntartson. Meg hiányzott az a beszélgetés, ami a magamfajta elcseszett introvertált lényeknek létszükséglet.

No, összekapom magamat, szöveget tanulok, megyek pakolni, ilyesmik.