messze van. imagine all the people. living life in peace.

a hétvégének mindjárt vége, és alig különbözik. az előző pillanat az azelőttitől. a szavak nem a saját értelmüket jelentik, mert olyanjuk nincsen, hanem a szituációt bontják ki, reál és látszólagos helyzet, a krumplihámozástól meg vízhólyagos lett az ujjam.

Tegnap délután mentem a társulattal Áporkára, fénytechnikában kattingattam a fényeket. Furcsa, szinte nem izgultam, az elején még egy kicsit, aztán történjen minden úgy, ahogy fog. A világ szélén, jól felszerelt, de kicsi közösségi ház, mi vagyunk ott és a hideg szél, mintha nem ott lennék és nem akkor ahol. Bár, ez inkább most van. Nevetséges, amikor öregnek és cinikusnak érzem magam régi ismerősök között, akik nem ismernek, csak látnak. És a kitörési kísérletek az álca mögül, tökéletesen illeszkednek a képbe. Ugyanaz, mint amikor a gerendán lógva bemutatkoztam. Pozőr vagyok. Már akkor sok volt az idő, és ez csak egyre romlik. Azt meg már nem is érdemes elemezni, hogy a drámaszituációban én voltam az idegen a faluban.A japán túrista, aki igazából az alkimista után küldött ügynök volt, akit ott hagytak a hülye falusiak között, és beállt Béla mellé inni.

Most várakozom, hogy egy harmadik félrégen látott társaságba kerüljek.
A barátaimból élek.
Juhú :_D