Csend, rend, nyugalom. Még mindig erre lenne szükségem. Nem az ingerszegénységre, csak arra, hogy aludhassak, amennyit akarok, ne veszekedjen velem senki, és azt tegyem, aminek lehet, hogy nincsen semmi értelme, de élvezem. Kevés volt a szünet.
Vashölgy blogjára reflektálva azért azt mondanám, hogy... hogy nem ragaszkodom a harchoz. Nem ragaszkodom az erőfeszítéshez és a fájdalomhoz. Nem utasítom el, de a boldogságomhoz kell az az egyensúly, ami azt jelenti, hogy legalább önmagammal békét kötöttem. Meg a világgal. Meg a többi emberrel. Nem jó érzés, amikor körmeimmel kell kikaparnom magamból a tüskéket. Ha szükséges, hát ez van, de jobban örülnék annak, ha nem lennének.
És elégedett szeretnék lenni magammal. Olyan magasak az elvárásaim, h ez az életben nem fog előfordulni, de jó lenne.
Van egy befejeztelen, de még befejezhető novellám évek óta, amiben visszatérő motívum a bekötött szemmel kötélen egyensúlyozó lány, akit bármikor megpróbűlhatnak lelökni, leölni a kötélről. Néha csak az ég és föld között egyensúlyozom, néhacsak az alvás és ébrenlét között.
De utálom, hogyha átlépem a vonalat, mindig visszacsapódoma másikra is. . Nem is. Ha felugrok, akkor nagyobbat esem, mint amilyen magasra feljutottam. De ez már megint más.
Egyszerűen utálom, hogy energiámba kerül jól érezni magam, és utána olyan, mintha a nullából kellett volna elhasználnom valamit. És visszafele?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése