A furcsa az, h szerintem hosszú ideje most értem el megint olyan kommunikációs szakadék szélére, ami abból áll, hogy magát az élményt nem lehet átadni közös nyelv híján. Hajnalban (és mindig) a tatai vár gyönyörű. Ott maradt pár évszázad mutatóba, mítikus ködbe vész a tó túlpartja, a vízben tükröződő ház akár szörny is lehetne, de nem lehet elmagyarázni a másik embernek.
Á, rájöttem. Az ember szeret(ne) felvágni a lelki gazdagságával (tegyük fel, vannak neki olyanok), a lelki gazdagságot meg ... nos, miben is mérik? Annyi, amennyi átjön. Amennyit ki tud fejezni. Én meg szavakba csomagolom az életemet, de szavaim nincsenek mindig, megfelelőnek meg még kevesebbet találok, ezért inkább nem szólalok meg. Pedig néha kell beszélni, és annyi is elég, hogy szólok a kocsiban utazóknak, hogy irreális ma este a Hold. Mert az apokaliptikust nem mindig bírom kimondani.
Na, szóval új társaságba próbálok beilleszkedni, új eszközökkel. Mert nem úgy hasonlítunk.
És azt hiszem, nem mindig kell ennyi tüske. Néha kevesebb is elég. Néha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése