krrrrr... ne. ne. ne. nem szeretem ezeket az asszociációkat, amiket a blogbejegyzés-felvevőkészülék finomhangolása hoz.

Gyönyörű idő van, szögezném le így az elején, és már péntek óta az van. Akkor a hófúvás, amit átaludtam, az igazi tél volt, közben a nap sütött be párszor a bordó függönyön, fényes délutánokon, és tegnap már a tavasz-szag is beáramlott vele a szobába. Este meg madárcsicsergésre aludtam, reggel arra keltem, és a párás/napsütötte felhők már márciust idézték. Tökéletes.
Érzem az elmúlt évek gyakorlatának a hatását, ilyenkor megint elindul az alkotási és élet utáni vágy bennem, ami ősszel szokott - a természet különösen inspiráló a változó évszakokban. Na, szóval most úgy bennem van, hogy kéne csinálni megint valami értelmeset, és ez kifejezetten nyomasztó, amikor nem úgy érzem magam, mint aki erre fogadóképes.
Ilyenkor nézek szomorúan a bordó napfényre a parkettán, a felhők szélére az égen, és nem értem, hogy ez az egész minek, amikor csak pár golyó ütötte lyukon jut be hozzám. Ó, igen.
Been there, done that before.
Ez is csak egy újabb zuhanás. És messze nem az, amiben talajt fogok, azért ez nyilvánvaló. Úgyhogy most keresek új öndefiníciókat - az, a pár hónappal ezelőtti az jó lett volna, de kicsúszik a kezemből - megint erős, okos és szép leszek, kreatív és inspiratív.
Sodródni csak akkor jó, ha tudom, milyen irányba sodródnék, és az nincsen. Nincsenek irányok. Nincsenek igazi céljaim, amikben hinni tudnék. Soha nem tanultam meg hinni magamban pozitív megerősítés nélkül. Még azzal se.

Hát, hajrá.