Úszás

Tapintható a levegő széle, felsebzi a kezem, ha megpróbálom megmarkolni, így marad az, hogy nem értem - hogy ne érteném. Pont ez az. ez egy kicsit szomorú idő, kicsit üres, kicsit semmilyen, próbálom megtalálni azt, ami miatt érdemes átsétálni a levegőn, hát miért ne, miért is?
Nincs semmi baj.

Valamire kellene koncentrálnom, de nem tudok. Lenne mire, itt van a Turambar, tessék. De erre nem lehet felépíteni egy hetet, tegyük rögtön hozzá, ez ilyen emtétés dolog megint, nem sikerült kihozni belőle, és az emtétésség, bár amúgy nagyszerű hobbi megminden, olyan korlátokat hoz, amikről kezdem úgy látni, hogy megváltoztathatlanok. Időnként teszek gyenge próbálkozásokat arra, hogy valami többet-tartsabbat hozzak ki, de végül csak egy baráti társaság kreativitásfejelsztő-önmegvalósító programjai leszünk mindannyian. Csak, írom, mert a keresett kontextusban ez nem elég, erre valóban csak azok tudnak építeni, akik mindez az egyetem vagy iskola mellé kell, addig, amíg nem találtak maguknak hivatást vagy életcélt. Talán szól azoknak is, akik megtalálták ezt, és mellett van idejük.
De a közbülső állapotra jelenleg kifejezetten káros is lehet, hiszen nagyon megtévesztő, nagyon inspiratív, nagyon, olyan, mintha, de a korlátok, amiket egyre többször hallok emgfogalmazva és kimondva, nem teszik lehetővé, hogy itt vagy ezen keresztül találjon az ember valamit. Kívülről ez jobban látszik, látom tükröződni idegenek gondolataiban, a messzelévőkön.
Még próbálok úgy gondolni erre a darabra, hogy ezzel valami többet is ki tudunk fejezni, mint egy egyszerű műsorszámságot, hogy valóban benne van az, amitől művészet valami, és hátha.
Talán az is baj, hogy a dolgok nagy rendjében msáhol látnánk szívesen ennek a társaságnak a helyét. Én szívesen venném, ha egy olyan közösség lenne, ami a hozzám hasonló eszképista izéknek a közössége, ahol ezt a szellemi közös pontot tudjuk úgy felhasználni és mozgósítani, ahogy azt máshol nem lehet - mert fantasy-t nem adnak elő más társulatban, mert felnőttéknél nem szokás nyáron táborba menni és jelmezben rohangálni. Nálam ez a középpont.

Semmi aktualitása nincs ennek a gondolatfolyamnak, maximum annyi, hogy hiányzik a normális cél az életemből. A munkám nem hivatás, az, hogy időnként próbálok tanulni, az sem, mert önmagáért a tudás nekem kevés, ezért ez nem motivál eléggé, kreatív készségeimnek semmi nagyobbképbe illő kifutása nincsen, marad az abszolút személyes szféra, ahol, hát, ja, vagyunk páran még így ezzel. Nagyobb közösségi szinten ott van az ország, ami most egyre fosabb, és el se tudom képzelni, mit tudnék azért tenni, amiben hiszek, úgy, hogy ezt kisebb közösségi szinten is megvalósíthatatlannaklátom (lásd fenti bekezdés). Majd biztos lesz valami. Majd felvesznek egy jobb munkahelyre, majd képes leszek írni végre, majd befut az együttes is rendszeres koncertezésig legalább, majd eszembe jut egy olyan ötlet, amit képes vagyok én véghezvitetni másokkal, és akkor talán majd jobb lesz.
Meg nyilván, ha kialszom magam, és a kib hullám majdfelfele megy, akkor is jobb lesz, de az annyira a triviális válasz, hogy kiábrándító.
Mindegy, estig majd elmúlik, majd elmúlik, majd elmúlik, majd elmúlik, majd elmúlik. Aludnék inkább, az szórakoztatóbb. Írtam legutóbb, h izgalmasnak akarom taláélni az életemet, hát nem az, és nem lesz az, amíg valamit nem tudok kezdeni. Asszem valóban ideje van valaminek. Ja, télleg, nézzek szembe a félelmeimmel, az izgalmas. Például a gömbvillámokkal, ja.