hű, végre sikerült időt szakítanom az Iron Council végére. Mivel én elsősorban emberekre vagyok kíváncsi a történetekben, és ugyan szorosan, de utánuk jön a világ, ezért most kezdem azzal, hogy nehezen, de találtam szimpatikus szereplőt, mindjárt kettőt is, az egyik messzi nézőpontból beleépült a falba, a másikról meg csak annyi derült ki, h mondjuk áruló, de annak is lényegtelen.
a vége nem tett boldoggá, de lehet, h azért, mert nem hiszek a történelemben, meg az események jelentőségében igazán, pláne úgy, hogy minden konkrét eredményt lefosztanak róluk, és kábé az eseménység misztikus ideájába burkolják, vagy miafasz. Ja, azért szép a tárgyból szimbólumot gyártani, nem azért, meg leginkább pozőr.
Persze nem vagyok bölcsész, hogy mindenféle értékítéletet kelljen megfogalmaznom regényekről, és a mitakartazírómondani dolgot meg aztán végképp nem, mert ilyenkor a saját agyunkba vetített árnyék létezik csak, és csak azt boncolgatom nyilvánosan.
Nyilván hatásos volt, mert nem kéne róla írnom. Már rég olvastam olyan regényt, ahol nem az emberek sorsán keresztül sikerült megéreznem egy világból valamit, látnom és átéreznem valami olyasmit, ami mondjuk történelem lenne, ha később megírnák. Oké, megvan a párhuzam, a Szilmarilok, vagy akár a LOTR csatajelenetei, na, köszönöm, h megfogalmazhattam magamnak.
New-Crobuzon beküzdötte magát pozőr lelkem legsötétebb sarkaiba, bármennyire is a csúf gonyoszt testesítették meg a szereplők szemében, nem tudtam nem büszkén olvasni róluk.
Na, akkor most eltűnődöm, ez nem tumblr-bejegyzés lesz, hanem blog, ha már ennyit írtam róla, először csak... mit először. Önreflexió vége.
Azt hiszem, az Armada a kedvencem eddig Miéville-től, de úgy szeretném, ha kicsit jobban szeretné a szereplőit, nem csak a világait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése