Mostanában rövidek a próbák. Mármint az én jeleneteimnek a próbái. Mindig korábban van végük, mint amire szükségem lenne. Már nem szakmailag - arról fogalmam sincs - hanem lelkileg. De lehet, h csak én vagyok lelkileg érzékenyebb, de majdnem sírok a jelenetek abbahagyásánál. Csak a próbák végére jutok el ebbe az állapotba. És bennem marad, hogy ha mégegyszer komolyan meg kéne csinálni, akkor sírva fakadnék, de legalább... nem maradnék úgy.
Az is szar, hogy véégre eljutottunk addig, hogy nekem is mondjon olyan kritikát a tanárúr, amivel tudok kezdeni valamit - de a többi jelenettel sokkal gyorsabbak voltak a többiek. Miért nem vagyok képes időben odafigyelni, időben elkapni a másodperceket?
Nomeg, rettenetesen érzem, hogy első óta először kezdek megint normális embert játszani, nem vásári komédiát, nem vadállat félmanó-bűnözőt (ez utóbbinak nyilván embernek kéne lennie, de annyira szélsőséges...). Komolyan, irigylem Maricát, hogy neki nem kell más stílusban beszélnie, mint ő maga.