Váhhááá. Ismertek, ritkán nézek úgy igazából bárkit hülyének. Az előfordul, h valakiből nem nézek ki egyfajta tudást, aztán kiderül, h ért hozzá, de az más. Namindegy, tájékozatlan kollégajellegű dolog a túlfélen, hosszas telefonálgatások, és ő nem éri el a saját kollégáit, míg mi lassan mindenkit. Hhá.

Tegnap... tegnaptegnap. Ja. Körmagyar kicsit aludt, vannak furcsa gondolataim róla, de talán összeszedettebben kéne őket megfogalmaznom. Hm. Mi lenne, ha elkezdeném?

Talán ott érdemes, hogy lejöttem a színpadról? Nem tudom, mennyire vagytok képben, ez olyan darab, amiben két egymást követő párjelenetben szerepel mindenki, és ezzel a színpadi szerep-része meg is van. Ezekben a jelenetekben főszereplő, van tragédiája meg rengeteg poénja. Én a második és harmadik jelenetben vagyok, így az elején kész vagyok) és késznek kell lennem).Van egy rövid jelenetnyi időm felpörögni az első jelenet energiáiból, aztán nosza. És egyszerre kijövök a takarásba, félrehúzódom a díszletező kollégák elől, és kikómázom, és még pörög az agyam, pörögne.... de nincs hová, mert ennyi volt, észre se vettem, de már vége. És nem értem, nem tudom, mi van velem, milyen állapotban vagyok, mert vagyok valamiben, valami történt, de túl kevés volt az idő (ilyenkor mindig kevés az idő, mindig, ahhoz, h igazán kijöjjön belőlem a nemtommi.
le kell ülnöm, hisztiznem kéne talán vagy dühöngeni, de leginkább bőgni lenne jó, csak ez egyrészt gáz, másrészt meg... nem megy. Vizsga után sikerült (ha ez siker), most ültem a zuhanyzóban egy kicsit, hogy ne lássanak, de nekem se kelljen kint fázni. Nem, nem Jolánt sajnálom ilyenkor, hanem magamat (ha ez sajnálat). Ott van az érzés, hogy nem raktam bele mindent, amit szerettem volna, hogy el se kezdődött, de már vége van, és várhatom végig a többiek jeleneteit, és már csak díszítenem kell. A meghajlásnál már nem is emlékszem, hogy mit csináltam a színpadon. Ilyesmik.
Aztán persze a várakozás, a szurkolás, a hirtelen fellángoló pánik, amikor nincsen meg egy kellék, aztán meglesz mégis. Meg azok a részek, amikre azért külön is figyelünk és mondjuk a kedvenc részeinket hang nélkül (mint a dante bazmeg)... még nem tudom hova tenni. Nincs kedvem eltenni úgy, mint tényt, mert még meg akarom érteni.
és jó ilyeneken pörögni kollégákkal, sorstársakkal.

Farkas és Színésznő jelenet megint jó volt, különös tekintettel a szétállófülű monológra.

(és ebéd után folytatjuk.)