Mindig ugyanaz a szám megy a fejemben.

Tegnap sütött a nap a szobában (nem, nem porladtam el), és azt hiszem, először éreztem igazán otthonosnak. Először volt megnyugtató érzés ránézni a Dolgokra, amik Vannak Kiragasztva.

Megnéztem az Utolsó tangó Párizsban filmet, furcsa volt leginkább, meg persze szép. De olyan... furcsa. A főszereplő férfit (Marlon Brando) épp csak nyomokban találtam vonzónak, így nem értettem, miért mászkál hozzá vissza a csaj. Jó, persze, most olvasom, meg sejtettem is, h mindenféle zsenialitásokat fognak emlegetni, meg azért agyilag értem én,hogy van neki közben kiderülő sötét múltja - csak nem érdekelt. Komolyan végig azon agyaltam, hogy persze-persze, sejtetés, hogy a fickó apja miket (meg most ezt olvastam: ". As a side note let me tell you that legend has it that in the original script, the Maria Schnaider's character, was a boy."Gváhh. Nekem fiús csajként jobban bejött, but it makes sense, de a váltás is.), meg nyilván roppant szar volt neki az élet, de... ez engem miért érdekeljen?

A csaj (Maria Schneider) az gyönyörű volt, btw.
Jahogy, botrányfilm. Az ilyen hatásokról persze lemaradok, nekem csak ... ismerős és idegen világ volt egyszerre.
És büszke vagyok magamra, mert azonnal az Álmodozókra asszociáltam, (és az meg tetszett, és ott érdekeltek a szereplők) - a rendező ugyanaz. Háhhá.
Művelődni akarok régi filmekből is, rájöttem, mert ha a sztori annyira nem is megrázó, a képi világ mindenképpen.

Sandmanből elolvastam a vortexes sztori végét - na, az katarktikus volt még így is. jájj. namindegy. ma megyek mesélni csingit, arra is kellett az ihletés.