Az osztályomról álmodtam. A gimisről. Osztálytalálkozóról, ami nem annak indult, csak egy összeülésnek. Nem mindenki szerepelt, sőt, pont azok szerepeltek benne, akik kevésbé jelentettek számomra világot akkoriban (egyet kivéve).
Volt ott világos erdő, meg körbeülés, mint valami emtété találkozón (a régifajta kószatali féle), ott voltak az ikrek, az egyiküknek köszöntem, és mintha a másik is rémlene, az a komoly srác, akit soha nem találtam érdekes embernek, de ő nem is törekedett erre szemlátomást - na, ő például kedves ismerősként üdvözölt. Az egyik nerd, az erre rágörcsölősebb (volt olyan is, akit ez nem zavart :D). Az egyik Zseni is mintha ott támasztotta volna az ajtót dögös ingben meg nyakláncban (de ez lehet, h másik álom volt).
Meg a Rocksztár, piros bőrnadrágban, meg bőrdzsekiben, és megint hosszú volt a haja. Vele beszélgettünk és poénkodtunk, meg a kör közepén ültünk, félig az asztal alatt, mert minek bénázni a körbenüléssel meg a műanyag székekkel.
Kirándulás volt. Jöttek fehér-öltönyös srácok, sötét, csíkos ingben és fehér kalapban, Rocksztár kommenálta, hogy ez valami geek mémre utalás (mint a vesztettem! meg egyebek), és egy geek osztálytól ez el is várható. Merhogy fazekas matek tagozat.

Elolvastam LeFay bejegyzését a gimis éveiről, viccesen rímel az álmomra, vagy fordítva. Meg érdekesen rímel a karakteralkotás folyamatára, ahogy próbálok összerakni egy embert - mostanában több embernek is kellett kitalálnom az életérzését a múltban, ezért nagyon jó volt ilyen mélységben olvasni másról.

Eltűnődtem persze én is a gimin. Meg azon, hogy én se voltam nőies lény, és, hogy milyen máshogy éltem meg a világot. Vagy nem.

A gimi új élet volt, végre lezárhattam az általános iskolai kirekesztettség-érzést (ami aztán persze visszajött). Kiválasztott suliba járhattam, felvételi volt, megminden, tudtam, hogy ez komoly, és nem voltam biztos benne, hogy felvesznek - tehát még tétje is volt. Alapvetően jó kis cél volt bejutni, járni az előkészítőre meg minden.

Az első napra emlékszem: világoszöld harisnyát vettem föl, fehér alapon sötét mintás farmer miniszoknyát, a felső is zöld volt talán... aztán évekig nem lehetett rajtam látni szoknyát, csak amikor kötelező volt (vagy elfogyott a tiszta nadrágom). Névrokonom mutogatta meg nekem az osztályt (mert két éve már együtt voltak hatéves évfolyam lévén), azok ott a stréberek (később az egyikkel volt egy majdnem-járásos időszakom, aztán kiderült róla, hogy meleg, a másikkal meg negyedikben az osztálykiránduláson lett majdnem valami, de mégsem), ők a lányok, velünk együtt nyolcan, az a maradék tömb meg fiúk.

Gyorsan kellett kapcsolódási pontokat találni. Viszonyítási pontokat. Lettek. Barátnő is, haver is. Dramaturgia-szakkör az excentrikus magyartanárral. Utolsó két évben jártam rajzszakkörre, mert érdekelt. Énekkar. És a hegedű, és a cserkészet, mint egyéb horgonyok.
Rengeteg dolgot csináltam akkor is, kidobáltam sok kis kampót a világba, hogy fenntartsanak. Hogy legyenek, amik a valósághoz kötnek - mert igazából máshol éltem. Mások és a saját agyam fantáziájában.

Zavarosak ezek a 10 évvel ezelőtti dolgok. Zavaros, hogy több világban éltem egyszerre. De azt tudom, hogy akkor is ennyire idegesített volna, ha nem értem meg legalább a világnak azt a szeletét, ami én vagyok. Csak akkor mentség volt az, hogy hét évesen milyen rég volt.

Nem állítom, hogy most összeszedettebb vagyok. Egységesebb. A formát jobban tartom, mert találtam pozőrséget, ami összefog, de ennyi. Az vagyok, amit kimondtam. Nem azt mondom, ami vagyok.