depressziós blogbejegyzés

tavaszi mindenszar. izomláz. életértelmetlenségi és lételméleti kérdés. csend. unalom.
és gyomorgörcs, hjajj. ezek ilyen szenvedős bejegyzésszavak, inkább ne is olvasd.

iszom egy kávét. ilyenkor már nem szoktam normál esetben, de ma este még próba lesz. türelmetlen vagyok. nem tudok mit kezdeni az üres percekkel amíg a többiek próbálnak. ha figyelem, és együttmegyek a próbálókkal, akkor nem tudok mit kezdeni a tennivágyásommal - nem, a színészet nem elmélet. Nem bírok ülni és nézni. Asszem ma már százszor inkább szövegezni akarok.
De az jóleső volt, hogy a középső fárasztó dolgon végigmentünk, még úgyis, hogy csak kis instrukció-töredékeket kaptunk, amiket nem is tudtunk rögzíteni, mert nem volt rá idő.
És még mindig nem tudom, mi az érdekes, a rettentően izgalmas dolog a szerepeimben. Anélkül nem éri meg játszani. Nembaj, ma újabb kör. Holnap megint egy.

2010 érdekes lesz, ez a tavasz felütött pár olyan labdát, ami még nem vet árnyékot. És ki is kerülhetném őket. De nem. Nem szabad megállni, mert beszőnek a pókok, menni kell, majd a tüskék leszaggatják azt, ami visszatart. Ha hagynak lelket nekem, akkor még jobb. Kötéltánc.

Mostanában a szokottnál kevésbé van türelmem az emberekhez. Ijesztő. Nem vagyok barátságos, nem vagyok társasági. Falra vetített árnyék vagyok.
Nem keresem önmagamat, már kurvarégen elvesztettem valahol a világok között - és nem is érzem lényegesnek, sőt, értelmesnek, hogy azonos legyek valami egyéniségnek nevezett dologgal. Magamra rántok egy-két skatulyát, oszt csá. Kevesekkel érintkezem, nem kell full plate armor.
Igazából az egésznek semmi értelme - a világ felfoghatatlanul nagy, a vágyaim a felhőkbe és távoli ködökbe vesznek, és amikor rájövök, hogy illúziókba bámultam, csak rosszabb lesz.

Aztán majd elmúlik, majd elmúlk, majd lekötöm magamat, alszom, eszem, simsezek, beszélgetek, olvasok és járkálok, és elfelejtem, hogy akarok-e valamit.

Ez is csak egy tavaszi munkanap vége, és még mindig minden jelentéktelenül rettentő.

elvesztettem a játékot.