Hirtelen felszabadult idők, csak kár, h a két fellépés közül a szebb/jobb/érdekesebb marad el. (A másik is talán, de kevés eséllyel, úgy érzem.)

Határozottan nyugisabb nem a felelős személynek lenni. Ilyenkor minden lelkiismeretességem ellenére tudom, hogy nem rajtam múlik, még akkor sem, ha mindent megteszek, amit kell. (A táborra pl. ez már nem vonatkozik. muhahaha.)

Fura, nem érzek amúgy különösebb csalódottságot a személyesen túl - miszerint azért mégiscsak időt és energiát öltem bele, mégiscsak tetszett a darab, mégiscsak főszereplő lettem volna. Csak... nem akartam többiek akarata ellenére megcsinálni semmit. Főleg nem a rendező ellenében. Kábé, ha Hanna azt mondja, h megcsináljuk és négyórás feszített tempójú próbákra ösztökéli a többieket, akkor benne lettem volna. Fornost óta tudom, hogy úgyis a rendező dolga dönteni, bármennyit tépi is a száját a színész. A felelősséghez tartozik a döntésjog, oszt csá.

De azért két embert szívesen leütöttem volna, bármennyire is kedvelem őket ... amúgy. Csak ne kezdenének el szívből-lélekből, vagy akaraterőből önirónia/önkritika nélkül nem-biztos-hogy-igaz dolgokat állítni, mer' az közelít a demagógiához.

Az mondjuk simán lehet, h csak tükörbe nézek, és ezért kapok idegbajt, zsigeri ellenszenvet ilyen alkalmakkor - és ez még a jobbik eset, mert ezen lehet segíteni.