free

borzasztó álmos vagyok, tegnap mosást beraktam, aztán mentem Vidnek örvendezős sörözésbe, ami a magam fáradtságával egész kellemes volt, és hát vannak dolgok, amiken nem tudom magamat túltenni, de ez évek óta van már így, talán soha nem múlik el, mert vannak olyan emberek, akik. Meg vannak mások is.

A táboron még pörgök, és fogalmazom az értékelést, közben próbálom szinten tartani magamat munkában, nehéz ez így. A hűvös levegő a szobámban, a puha ágyam, az esték és hajnalok nyugalma olyan dolgok, amiket kincsként őrizget az emlékezetem már előre is.
És a lehetőség, hogy bármikor felkelhetek és mehetek, egyre inkább megtanulok élni vele. Majd rendet rakok, majd kimosok mindent, majd még kaját is veszek otthonra, nem várhatok mindig másra, hogy legyen értelme, nem, akkor majd magamnak.

A tábor, a tábor a tábor most végre az alkotásról szólt számomra is, és nem vagyok hajlandó lelkiismeretfurdalást érezni azért, mert végre nem dolgoztam ki mindent magamból, nem fáradtam bele már hetekkel előre. Az sem érdekel, ha az embereknek nem jött át "Heva", műsorvezető voltam elsősorban, nem főszereplő, azokkal meg live-oztam táborban, akiket ez érdekelt. És, szakadjak meg, számomra voltak megható részei a játéknak, én láttam Roderik szemét, ahogy aggódva a testvérét figyelte, miközben Siderik a Sötétségről beszélt, ébredtem fel kétségbeesett "Siderik! Ne tréfálj vele koma!" kiáltozásaira és rohantam ki baltával a kezemben pár percen belül jelmezben csatlakozni a kiáltozáshoz, szorult össze a torkom, miközben Waíla sírt a földön heverő Ahma fölött, és éreztem a diadal örömét, amikor a füstös csatamezőn egymás nyakába ugrottunk Aggwusszal, és és még a pieta is megvolt az erdőben, ahogy azt kell.

Ez nem volt ingyen. Ehhez ki kellett állni a közönség elé, ami most volt olyan kegyetlen, mint egy unottabb este bármely színházban, gondolkodnom kellett és akarnom, hogy jöjjön az érzés. Minden egyes alkalommal, amikor közölték velem, hogy nincs, nem létezik az a dolog, amit átélek, hogy nem jön át, hogy minden fáradozásom felesleges (vagy csak olcsó CGI fogás - bazmeg, akkor szólj róla, hogy nem jó, ugyanúgy tudsz te is tüzet oltani, mint én, ugyanannyira a te dolgod is), mert nincs meg a fíling, számot kellett vetnem magammal, és a teljesítményemmel, kimenni és rágyújtani, és elnyelni a görcsös, összeomló zokogást, mert nem szabad, mert menni kell tovább és csinálni és nem feladni azokért, akiknek tetszett, akik látták, akiknek ez adott valamit.

Aki vitt már életet NPC-be, vagy szólalt meg hangosan egyszerű táborozóként keretjáték jelenetben, tudja, miről beszélek.
Azt sajnálom, hogy nem voltunk elegek a lufi felfújásához, hogy az elbírjon mindenkit.

Köszönöm  mindenkinek, akin láttam, hogy adtunk neki valamit, akivel valamit azért sikerült átélni, aki tudott velünk játszani, akiknek vezethettem a műsorát. Az új arcoknak, akik érdeklődve jöttek és kérdeztek, a gyanakvó régieknek, akik belekérdeztek a plot lyukaiba és arra késztették a teamet, hogy megpróbáljon foltozni, azoknak a szervezőknek és nemszervezőknek, akik ötleteikkel hozzátettek, a működtetés irányába hajtották és nem azon görcsöltek, hogy, jajj, ég, hanem azon, hogy eloltsák. Meg azoknak, akik ezt az egészet nem gondolták túl, hanem egyszerűen elfogadták.

Ki kellett jönni a feszültségnek, igen. Az nyilván megfontoltabb és PC-bb, ha egyszerűen nem mondok semmit, csendben meghallgatok, elolvasok és befogdok minden kritikát, de most jön az én-blogom érv, meg az, hogy az aránytalanság mindenkor idegesít. Meg... öö.. hagyom a disclaimert, hagyom már, ez az egész személyes, a profibb véleményemet még mindig fogalmazgatom.