hirtelen

Mielőtt beájulnék alvásba (nem, nem vagyok hajlandó ma már mosni), azért muszáj egy gyors személyes beszámolót a táborról, vagy soha nem írom meg (vagy csak bekezdésenként szétszórva több bejegyzés között).
Például azon gondolkodtam a buszon hazafelé, hogy hogyan éreztem magamat, és azt kell mondjam, hogy alapvetően jól. Nyilvén nagy a kontraszthatás a tavalyihoz képest, ahol a szakítás alatt fogösszeszorítva kellett végigpozőrködni azt a 13 napot, most meg alapvetően nincsenek magánéleti problémáim. Jobban belegondolva, nem is tudom, mikor volt utoljára olyan tábor, ahol ne lett volna valami... na, szóval.
A táborok nem szoktak katarktikus élményt hozni, most már nem is várom ezt, de azért most is meg voltak azok a pillanatok, amik miatt ezt az egészet megéri csinálni - jellemzően ugyan a szervezői körben, vagy olyan helyzetekben, amit azért tudtam így értékelni, mert szervező voltam, de ööö... asszem máshogy nem is lehet (szervezőként ugye). kiemelten a sárkány megöléses improvizációnk volt ilyen.

Nagyon kiélezett helyzetben, az időhatár leteltével "visszavertük" a sárkány csapatát, és akkor valóban megvolt az az érzés a füstölgő csatamezőn, éjjel. És az, ahogy a beálló tétovaságban úgy éreztük Gergővel mindketten, hogy akkor most valamit muszáj imprózni. Én nem emlékeztem a megbeszéltekre, miután levegőt is alig kaptam még a hadijáték után, semmi nem utalt arra, hogy bizony most nem tudhatnánk megölni a sárkányt, mert csak visszavonult, úgyhogy szépen kivégeztük. Erről szerintem csak a szervezők, meg talán a sárkány oldalán harcolók tudtak, hogy ennek nem így kellett volna lennie a papírforma szerint, de úgy érzem, jó volt így. A script szerint meg kellett volna várnunk, amíg elmegy a sárkány, és utána meg csak számba venni a veszteségeinket, hát, nem így sikerült.

Hm, aztán ott van az, hogy a szervezőkkel jobban összeismerkedtünk, mint eddig, a közös munka, meg a csapatdarab, bla-bla, de ez tényleg működött, minden feszültség és ellentét mellett is. Hiszem, hogy az emtétében ez az, ami legjobban képes benntartani az embereket. A közös alkotás. Legyen szó színdarabról, kórusról vagy rendezvényről, mindegy, az a lényeg, hogy fontos dolgot hozzunk létre, ami túlmutat a saját igényeinken.

A negatív oldalon van az a csalódás, hogy pár számomra fontos emberrel nem sikerült érdemi időt tölteni együtt, és nem csak az idő hiánya miatt. Olyan intenzíven érkezett tőlük a kritika, a "nem érzem jól magam, de, ha mégis, ahhoz neked aztán semmi közöd" érzés, hogy rendszeresen azt vettem észre, hogy megyek ki dohányozni az útra szervezőlánytársaimmal frusztráltan, pedig meg vagyok róla győződve, hogy mi nem basztunk el semmit. Mégis ott volt. Volt aztán, akivel sikerült minimálisn enyhíteni ezen, de az is olyan érzés volt, mintha újra meg kellett volna róla győznöm, hogy hé, ember vagyok én is, sőt, a barátaim is azok. Hülye igényeim vannak a barátaim empátiájára, na. És hülye félelmeim is, btw, ez nem szabad kihagyni. A hazaút asszem ezért volt kifejezetten lehangoló. Magamnak köszönhetem, persze.

Most még küzdök a kognitív disszonanciával, hogy olyan teljesítményre gondoljam azt, hogy jó, amire a külső szemlélő közelebbi ismerőseim többsége képtelen volt pozitívat mondani. Szerencsére beszéltem másokkal, is, gyökeresen eltéreő véleményeket hallottam, most jön az, hogy egyensúlyozgatok, aztán szarok bele az egészbe, és döntök úgy, hogy én jól éreztem magam, a feladatomat teljesítettem, hibákat látok utólag, és elképzeléseim is vannak a kijavításukra, de nem vagyok hajlandó azt gondolni, hogy katasztrófa lett volna, mint aminek a képe állandóan felrémlett előttem pár mondatváltások után.

Most alvás, holnap meló, Heva lassan otthagyja Setétvölgyet, Roderikre bízza a kocsmát, aztán nekimegy a világnak, összeszed megint egy gondori katonát vagy meghal egy random ütközetben, és nem szólnak róla énekek.