Persze néha ütném magam, hogy mondanivaló nélkül minek, de a sorrendiség... ööö... nem, a szavak azok nincsenek meg jól, szóval a rendszeresség, az.

Jövő héten koncert, tegnap kifejezetten arra próbáltunk, és a gitárosunk megjegyezte, hogy bizony a másik két együttes, de leginkább az egyik nagyon jól zenél ám, úgyhogy rakjuk oda magunkat. Aggódom. Pl azon, h legyen jó a hangosításom, mert hegedűvel anélkül hamis vagyok, énekben pedig elég gyenge, ha nem hallom jól magamat. Meghallgattam, és valóban, a Tulipános együttes jó, bár az élő felvétel pont nem volt annyira izgalmas, mint a felvett anyagaik, és szerencsére náluk nincs hegedűs, mert ez egy komoly frusztrációs pont nálam. Ha van máshol énekes, az oké, kábé kezdek képben lenni a képességeimmel, és nagyjából elfogadhatónak találom a teljesítményemet olyankor, amikor beénekeltem rendesen. Viszont a hegedű az necces, mert nem tartom magamat jónak. Sőt. Mindig is béna voltam, a zeneiskolában a gyengébb csoportban, és a szerencsétlen hegedűtanár-váltások miatt nagyjából 4. osztályban tudtam a legbonyolultabb dolgokat, utána már akkor is éreztem, hogy egyszerűbbek a darabok, amiket tanulok. Azóta meg... oké, hosszú éveken keresztül nem vettem elő a hegedűt, és a zenekarban meg ugye legalább hetente igen, de amit ott játszom... nos, az kb a 3. osztályos képességeimnek lenne kihívás. Elvileg. Gyakorlatilag örülök, ha tisztán játszom. Ezért nagyon tud frusztrálni, amikor hallom a többi zenekar gyakorlottabb és ügyesebb zenészeit, mert tudom, h jobbnak kellene lennem.
Namindegy.

Nehéz időt szakítani és tépni magamnak, de mindent megteszek érte. Ma elvileg így két hét után mosni is fogok tudni, és muszáj, mert reggel már nehezen találtam tiszta ruhát. Nagyon nehezen.