Új híreim között pl az van, hogy sikerült egy többé-kevésbé befejezett novellát gyártanom a hétfői írórend rebootján, és talán eléri a két oldalt, de a másfelet biztosan. És a visszajelzések szerint értették is nagyjából - bár ehhez kellett ismerni a hősöket az előfeladatból. Mindegy. Legalább ez.

A mai énekórát lemondtam a tegnapi rekedtségemre hivatkozva, ma már alig-alig érezhető, de akkor már inkább pihenek a koncertig. Asszem. Tegnap nem volt jó érzés énekelni (mmint fizikailag), mondjuk a hangosítás se segített rajta.

Tegnap megnéztem a Spooks első részét. Egészen érdekesnek tűnik, ilyenkor fejbevág, hogy mennyi sorozatot készítettek az elmúlt évtizedekben, és közülük rengeteg jó is van, és soha nem fogom az összeset még csak megismerni se. Mondjuk furcsa úgy nézni, hogy számomra még mindig a LA Femme Nikita az alap a kémkedős-terrorelhárítós sorozatok között, és ahhoz képest az összes olyan könnyednek tűnik. Asszem abban a sorozatban úgy felcsavarták a paranoiát, hogy tényleg megnyugtató egymással csevegő és awful párbeszédeket folytató titkosügynököket nézni. Igen, még a Dollhouse is, bár abban azért majdnem megvan az. Oké, most muszáj ellenőriznem.... .... ....
Ehh, azért érzem, ez mostani szemmel már... érdekes. Míg azokban a sorozatokban, amiket úgy általában most izgalmasnak és jónak tartok a problémamegoldások jelentős része abból áll, hogy gyors vágásokkal beszélnek újságírókkal, kormányhivatalnokokkal meg mittomén, van egy gyors kitekintsé a világra, itt ezekből kevesebbés követhetőbb akció van (mintegy szájbarágósan), és inkább lassú, jelentőségteljes(nek szánt) párbeszédeken van a hangsúly. Igen, a lassúság kulcsszó.
A másik különbség, hogy valahogy szociálisan sterilebb. Nem feltétlenül a környezetről vagy berendezésről van szó, (a Section One hight-tech letisztultsága nyilvánvalóan szándékos), hanem a karakterek és az emberi kapcsolatok sokkal egyszerűbbek. Pl nincsenek azok a fajta állandó mellékszereplők, akik a kávét hordják vagy csak a szomszéd asztalnál ülnek - a kapcsolatok vagy a főszereplői körben alakul, vagy kiemelt szereplőkkel, akiknek a történetben is funkciójuk van. Nagyon szűk a világ.
Amilyen sorozatokat most nézek, azokban általában kapunk egy metszetet az adott helyszínről, szituációról emberekben is - a Supernaturalben az adott szörnyeken és áldozatokon kívül... ööö... oké, nem akkor a különbség. De. Sokkal többbeszélő karakter fordul meg minden részben. Ez egy elég jó mérőszám, itt eddig beszélt az öt főszereplő, az aktuális főgonosz egy gyors halált haló kisérőjével, és... ennyi. Kamaradráma- Akciókamaradráma. Át tud állni az ember agya igen gyorsan erre a tempóra, de határozottan érezhető. A Doctor Who elején zavart még ez nagyon.

Ja igen, van az új Nikita, 10 rést megnéztem belőle, de egyszerűen nem sikerült átemelni a sorozat értékeit abba. Nem elég nyomasztó, nem lett "okosabb" a sorozat, ami abban a környezetben már kitűnik, a morális problémák egyáltalán nem úgy hatnak, mint itt - és nem éreztem elég hatásosnak a karaktereket se. Az ottani Nikita-Michael szenvedés például egészen borzasztó. Itt meg ez az eg... a legfonotsabb viszony a sorozatban, és jól van felépítve.

Na, megvolt az évi rendes Nikita-rajongás-elemzés, kaja.