ó, mennyire, de mennyire, de mennyire péntek felemás délután van.

perszehogy nem gondoltam bele (eléggé, mert eszembe jutott), h egy tonert kell majd cipelgetnem magammal. Azt se tudom, mekkora a doboza, de az itteniekből kiindulva nem feltétlenül kicsi.

nembajnembaj, tegnap rájöttem, hogy csak a viszonylításokban létezem,nem önmagamban, ez elég sabilitást adott aztán az előadásra. Akkor létezem, ha érzékelem az engem körülvevőt. Különben valahol máshol vagyok.
körömmel kell időnként kapaszkodnom a realitásba

veszek hétvégén Hobb könyveket damage-től, fogok olvasni, ez azt jelenti, meg fogok rendetrakni és szobát átrendezni, ez a változás illúziója, ma meg megyek emberek közé színtisztán szocializálódni, minden hátsó gondolat nélkül.

tegnap jól éreztem pár dolgot az előadáson, a második jelenetem megintcsak durva volt belülről, és volt akinek tetszett, hát ez jó, mondom én, nekem ez kell. néha nehéz kilépni ki a térből át másik tükrökbe, én mondm ezt, én mondom. én.
a nagybetűk nem érdekelnek a nagybetűs értelmek sem, se oda, sem vissza, mert a tények azok a létező dolgok, már definíció szerint, és néha tényleg csak a vízcsepp a betonon vagy a másik tekintetének az az egy csillanása számít, semmi más nem létező. kirajzolódó tények, tárgyak, gondolatok és fogalmak, elektronok vagyunk egy nagy hálóban, és nem mozoghatunk akárhová, mert a kapcsolatokban létezünk csak, az ellentétek vonzásába, meg ilyen fassáok, csak állunk és nézünk komoran a habokba, meg szplínelős örök alkonyatba, én ott lakom, néha éjszaka van néha rettnetesen üres hajnal, a nappalt nem nekem találták ki, nem engem találtak ki a hajnalhoz.

a határokon mozgás azt is jelenti, hogy maradnék én a biztosban, de ha sokáig vagyok ott, akkor megöl az unalom, és a következte.

ezek a pillanatok határozottan nem azok, amikor bármi bajom van. ilyenkor vagyok a legközelebb a létezéshez. olyan, mint kint állni egy tenger vagy egy szakadék szélén. Vagy a gyors sodrású folyó vagy bármi. Vagy a szkafander belső oldalán nézni az űrt, and so on.