Lakótárs még mindig kerestetik a szomszédba. akár csak pár hónapra is, főleg, mert.

A hétvégén - sőt, már a héten előtte is - többször elkapott, hogy mennyire szeretem a szobámat, meg ilyenek. Furcsa érzés, nyilván érthető, meg természetes, de akkoris. Lehet, h önzőség, de örülök, hogy van egy hely, amit a magam képére formálhatok, és nem a maradék részleteket kell kiegészítenem. Irracionális szabadságérzet, az van. Eddig sem gátolt meg semmi abban, hogy hirtelen ötlettől vezérelve kimenjek sétálni, vagy felváltva olvassak, játsszak, tervezzek és hallgassak zenét. Na, lendület, ilyesmi kell folyamatosan, mozgásban lenni, különben lezuhanok.

Az esték például gyönyörűek, onnan kezdve, hogy elindul lefelé a nap. Egyelőre még látom, amikor hazérek, aztán nyilván sötét lesz, ami megintcsak gyönyörű, budapesti lámpafényben, megminden.

A Snowcrach valóban túl gyorsan fejeződött be, a kérdőjelek megmaradtak, mint egy sorozat lezárása előtti percekben - normális esetben el szokták varrni a szálakat. Most csak úgy vége lett, pedig érdekelt volna még. A regény maga konstans vigyorgásra késztetett, a CP trope-ok ütnek, már önmagukban is, a humor meg méginkább. A háttérsztoriban elmélkedés meg van olyan jó, mint bármi más, Pelevin után például meglepően követhető.
---

és azon gondolkodom, hamár Félixnek azt a bizonyos számot adtam anno hangulatinak, mielőtt bármi konkrétat tudtam volna róla... jaja, az a srác, akinek Ophélie szétkarmolta az arcát, ha jól emlékszem.

na, mindegy.