Regényeket olvasok, olvasok, nagyonjó. Most esett le, hogy azért a countozero-monalisaoverdrive után sikerült a diaszpórát meg most a fraktálherceget, és úgy bágyadtan összekeveredtek bennem a különböző világleírások - és bármennyire is ott van ez a csomó mindenféle adastrás új cucc, én még gibson és stephensont akarok olvasni, hát sohasem jutok a végükre, mi lesz velem.
Hétfő este felolvastam írórendben a western novella elejét, begyűjtöttem némi motivációt (köszi csajok :D) a folytatásához, aztán kedden ígéretet tettem arra, hogy jövő szerdáig be is fejezem, jajajajj. Csakmár. Aztán kiderítettem, hogy háháhá, a netes kurzusom heti feladatokkal lát el, nem én voltam figyelmetlen, hanem tényleg. Aztán tettem még egy ígéretet egy ismertetőre, ez a legijesztőbb, mert ismertető írásához számomra idegen mértékű témafókuszáltság kell, de legalább megtaláltam pár korlátot magamnak, amikbe kapaszkodhatok.
Magamnak nehezen adok feladatokat, hát tessék, adnak mások. Lehetőségek.
A veszélyek azok ott ólálkodnak az internetekben, az esti félfény szűrt hangú levegőjében és a mass effect multiplayerjében, bár alapvetően jövök le róla, a lelkesedés csökken, mostmár szeretnék mással játszani. Asszem.
A tériszonyos ne nézzen körbe a magasban, mert a pánitól megdermed. Heló, ez az életem. Most nem a nézz szembe félelmeiddel évszak van, vágyak, fókuszok kellenek. Tavasz, és még mindig csak a közepe, hívnám fel rá a figyelmedet, kedves időjárás (MUHAHA, kedves gillz).
Tegnap elkezdtem egy pénzügyi jelentéses blogbejegyzést, nem teszem ki, lényegében elköltöttem egy csomó pénzt két hónap alatt, dehát kindle, dehát ikea, dehát mtt és tábor, dehát könyvek, ennyi. El nem tudom képzelni, mások hogyan képesek félretenni annyi pénzt, amit már meg is éri, és nem fogy el abban a pillanatban, ha egy kicsit is többet költenek. De nem panaszkodom, amíg olyankor kell csak számolnom, amikor többször van többtízezres plusz kiadásom, addig még mindig én vagy az 1 % vagy miafasz. Oké, vagy az 5%.
A szorongás viszont a gyomromba fészkelte magát, mint régen, az egyetemen, lassan oylan csúcsokat is elér. De annak legalább tudtam az okát, a nem-teljesítések, a közelgő és reménytelennek ítélt leadások és ZH-k, és most megint ezt érzem, pedig nincsen senki, aki. Aki elvárna tőlem bármit túl sokat. Ne nézz rám, én eddig is itt voltam a teljesíthetetlen elvárásaimmal, a szorongás meg nem, egyelőre kizárnám ezt a lehetőséget. Kutatok tovább, mert nem értem.
Hogy valami vidámmal fejezzem be... vagy legalábbis jóval... vagy legalábbis...
cuki volt az énektanárom, megjegyezte, h jó a vigyorgós képem a facebookon, meghogy mennyit nyíltam, mióta ismer, hát ja. Ha mondjuk 10 évvel korábban tartok itt, akkor még lehet, h felvesznek vagy továbbjutok mindenféle színművészetikre, vagy akármi. Arról volt, h vidám.
Oké. Kéne írnom fanfictionoket :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése