Ösvények

Biztos volt már ez a cím, nem ba, a hétvége és az aranyösvények. A szombat estilelkesedésemhez hozátartpzik, hogy utána másfél óra alatt befejeztem a courserás feladványt, önmagamat is meglepve ezzel, és még úgy is gondolom, h tök jó ötleteim lettek a megoldandó problémára. Játszottam még egy keveset a laptopon (igazából a hangot leszámítva teljesen jó azon is, meg azért egy idő után kényelmetlen ), utána gyorsan befejeztem a Diaszpórát. Azért a vége pont annyira volt lehangolóan végtelen, hogy kifejezetten nyomasztott lelkiállapotban feküdjek le aludni, ezek az igazi rémálmok, amikor belepillant valaki egy-egy végtelenség-képzetbe.
A regény maga érdekes volt, érdekes gondolatkísérlet. Szórakoztató. Sajnos nem nyűgözött le igazán, pedig egyre inkább ezt várom mindentől, amire időt szánok, hha, naív elképzelés. Viszont a sokdimenziós terek és a csillagok életciklusa visszafészkelte magát az agyamba, még nem tudom, mit kezdek ezekkel az emlékekkel és régi vágyakkal - juteszembe basszameg, h kimaradt a tavasz :D

Mert például második napja nyitott ablaknál alszom, szombat este (!) kifejezetten melegem volt otthon, és jaj, de nagyon nem várom a kánikulákat.

Gyors tekerés a vasárnapra: lusta kávéfőzés és nettekergés, miközben kattog a fejemben a délutáni meséhez szükséges munka, amihez képtelen vagyok hozzákezdeni. Helyette berakok egy mosást, reggelizgetek, elmesélem Julinak a könyvfesztivált és a csodálatos finn írót, Juli berobog az internet elé, és utánanéz a szingularitásnak és a neurofictionnak, szeretem a fogékony embereket. Kitakarítom a WC-t egy hirtelen dühös lendülettel, lángszóró nélkül, elmondom Julinak, aki kiröhög, mert ez már munkakerülésnek tűnik, kikészítem a jegyzeteket, rendet rakok  a papírok között, elmondom Julinak, h hol tartok a mesében,  legalább két fázisban, közben kínlódunk mindketten, ő a fordítással, én a készüléssel, főzünk, aztán végre előveszem az alkoholos filcet és felírok három szót, megfordítom a matracot, mostantól a kemény fele van felül, a hátam örül, kiteregetek. Lemegyek sétálni a Feneketlen-tó köré, akkor már végre pörög a fejemben az ereklyék története, Sabre mit tervez, Adrian mit tervez, a Hajtó kicsoda, meg úgy általában, színek, lépések, nekem naponta kéne megtennem pár kört gyalog mert az jó.

Végre megérkeznek, egyszerre szinte csoda van. Játék. Egy lusta és lassú kezdés után sikerült mély problémázásba lökni a JK-kat, pedig ezt nem mára terveztem, de. Mostanra érzem azt, hogy kiforrta magát az Elveszettek mitológiája, egyre többet tudok következetesen imprózni bele, bár azért magamat is meglepem még mindig. És lassan segítőkész NPC-ket is hajlandó vagyok bemesélni, csodavan.

Az estébe még belefér egy beszélgetés a frissen bemutatott A-val, már ma van, mire álomba szédülök.

Ma reggel lelkesen összepakoltam mindent, és rájöttem, hogy ne annyira macera könyvet olvasni járművön, de már elszoktam tőle. És a Fraktálherceg egyelőre pont ugyanolyan izgalmasnak tűnik, mint az előző része, pláne, h nyilván alig emlékszem belőle a lényegi plotelemekre, szövegkörnyezetből kitalálni a tartalmat mindig végtelenül szórakoztató.

Elképzelésem sincsen, mitől tűnik ilyen zsúfoltnak a napom leírva, amikor alig csináltam valamit. Gyertek, hátköznapok.