Hű, én tényleg úgy ültem most ide, hogy. Hogy volt ötletem, mit szerettem volna írni. Aztán megnéztem egy tábori képsort, és visszamenőleg is nagyobb élmény volt számomra a Szorospataki tábor, mint a tavalyi. Ahogy már helyben is éreztem. Talán ott éreztem magam a legjobban az eddigi mtt táborok közül - végre volt szerepem, helyem, közösségem. Kácsárd személyes szinten jobb volt talán, az előzőek meg újdonságszintjén - bár a mélyrepülésem egyérelműen a második velemi cuccra esett, ott már réginek éreztem magamat, távolinak és funkciótlannak (ill. egyéb lelkibajok,de ez már régi).

chasing the wings of steel... chasing the ghost of time...

Tegnap megint eszembe jutott, hogy a nagyszmbai vigília a legszebb ünnep a tűzszertartással - még akkor is, ha ezúttal érezhetően nem voltak az előéneklők a helyzet magaslatán. Most igényem lett volna valami profibb szertartásra, ami szép, nem hamis, de... itt mégsem ez a lényeg. Azt hiszem. Ma meg hamiskás kórus énekelt a fél12esen - de legalább alázatra tanít. Nem szeretek más kórusokat hallgatni, nem szeretem azokat a műveket hallgatni misén, amiket a kórussal énekeltem. Még mindig nehezen viselem, ahogy az olyan előadásokat is kín néha néznam, amik azt juttatják eszembe, h én is szeretném ezt tenni, ott énekelni, ott játszani.Két megoldás van erre: az egyik nyilván az, hogy éneklek, fellépek magam is. De ez a képességeim ismeretében reménytelen. A másik az, hogy megpróbálom elfelejteni. Megpróbálok kiüresedni. Hollow men. Nem véletlen.
A legrosszabb, amit tehetek (és teszek), hogy áltevékenységgel kompenzálok - megpróbálom kicsiben elérni ugyanazt, pedig nem lehet, mert az... más. Nem lesz ez a tavasz annyira jó, már látom. Illetve, nem lesz nyugis.

Néha jó lenne másnak lennem, mint aki vagyok.