Lehet, h jobban bírnám az itthoni képernyőzést, ha nem villódzana folyamatosan. No, mindegy.
Furcsák a pillanatok, mert nem minden idő egyforma. Nem egy minőségű. Nem egy tudatállapotú. Most, h minden zenémet betöltöttem a winampba és shuffle-re állítottam, néha akkorákat üt az észlelésemen, mint egyegy kiadósabb kalapács rossz szögből a szögön. Ugyan fején találja, de... semmiképp nem merőlegesen. De legalább ezekben a pillanatokban nem a földi, túlélő gondolatok foglalkoztatnak, hanem annak az elkeseredése, hogy tudom, hogy el fogom felejteni, mi a francot is jelent a szemközti házfalon kivilágított ablakkeret, a függöny zöldje, meg a moll hangsor. Ezeknél nyilván többet. És bánt, hogy kevés esélyét érzem annak, hogy valaha megfogom ezeket a pillanatokat. Szavakba lenne jóó fagyasztani őket, de ahhoz nem értek. A színészetben meg nem a saját pillanataimat költöztetem, hanem megtalálom őket.