Tegnap lemeséltem Aurore legrosszabb napját. Persze ezek a napok Rouen több lakójának is igazán rosszak - hajnalig tartóan kielemeztük, kinek miért.
--
találtam kellemesen nyavajgós francia zenét - fekszik a reggelhez. meg kéne tanulnom beszélni.
itt amúgy nyugi van, a többiek is zombik, random kapok munkát - ez jó állapot, ebből tudok örülni minden új feladatnak, annyira nincsen.
--
kicsit üresnek érzem magam. az elmúlt hetekben volt valami, ami most nincsen meg. most olyan... szűk az élet. magamtól nem tennék semmit - jól mutatja  ezt az, h szerdán végül nem mentünk el megnézni Komát és Farkast. Volt rá indok, persze, ami logikusan elfogadható - attól még úgy érzem, leginkább fáradt vagyok a semmitől.
Ma este nincs kifogás a premier ellen, muszáj ott lennem. Benne van az is, h illik, a társulat premierjein illik ott lenni. Na ez az, még olyankor is, amikor jobb lenne otthon fázni és aludni. DE, ahogy ezt végiggondoltam, ébred bennem a lelkesedés. Van kihívás az illik dolgokban. Van bennü lehetőség. Emberek, barátok lesznek ott. Színház. Lesz mit megnézni-figyelni, nem először látom a darabot. Kitűnő glamourszerzési lehetőség.
--
Még visszhangzik kornis kérdése a fejemben: mi az, amit szeretünk a színészetben, miért csináljuk? mittomén, ugyebár. mert ez jutott, például. mert más nem jutott. mert a szürke Dunában remegő Parlamentet az októberi novemberben nem tudom... felhasználni máshogy. Mert máshogy ezek a dolok nem normálisak, mert ha nem tudok mit kezdeni a falevelek erezetével, akkor inkább ne is látnék.
Meg persze érdekelnek a szélsőséges szituációk. Érdekelnek a más emberek gondolatai. Szeretek máshol és más lenni, mint aki vagyok.
És ezzel is több vagyok, mint a betonozott pillanatok sora halálig.

Ezek mind, változóan.

Azért nem tudom, ha énekelnék, akkor hiányozna-e ennyire a színpad, mint most az éneklés. De, azt hiszem, igen.